fbpx

Őszi vers

Álmos vagyok! – szólt a fa, 

és kócos haját megrázta.

Szélbe fulladt színes éke, 

messze szállt a sok levélke. 

 

Sok levélke elterülve, 

takarót szőtt fáradt földre. 

Kicsi süni belemászott, 

abban aludt puha álmot. 

 

Őszi eső zizeregve 

dalt játszott egy keringőre. 

Nem járt vele táncot senki, 

menj el, eső, menj pihenni! 

 

Alszik a sün, ne ébreszd fel! 

Fának haját ne áztasd el! 

Lábnyomodat ha itthagyod, 

abból csendül majd ki dalod. 

 

Beletoccsan gumicsizma, 

vízcseppeket szerteszórja, 

kacagástól lesz majd kusza, 

a kis süni meg nem hallja. 

 

Álmos vagyok! -szól a fa, 

de ránevet a pocsolya. 

Feje felett szellő szuszog: 

Ilyen az ősz, te is tudod!

 

/Csáktornyai Katalin/

 

Az ötkukacos bál

Lustán indult tova a tél. Pelyhes hóval, jéggel átszőtt csizmájával komótosan lépte át a messzi hegyeket, borzongató szellőket húzó sálja még fel-fel derengett reggelente, de a tavasz illatos seprűje már virágokat söpört lábnyomaiba.

A fák is ébredeztek álmukból, zöld gúnyájukat kezték magukra fonni, mintha csak bálba készülnének. 

A széncinege tűnődve nézte őket egy darabig, majd élelem után indult. Talált is még néhány magot, de bizony fintorogva tologatta őket ide-oda apró kis csőrével.

Másra fájt már a foga a hosszú téli diéta után. Hernyóra, roppanós bogarakra, tavaszi lakomára!

 

– Kipp – kopp! – hallatszott egyszer csak, és a levelek megrezzentek körülötte.

A harkály kopácsolt az egyik fán, majd hosszú nyelvével jókora kukacot húzott ki a kéreg alól. A cinkének bizony megkordult a gyomra, mikor látta, hogy a kövér falat eltűnik barátja torkában. Az éhség nyomán pedig kiváló ötlete támadt. 

– Jó reggelt, Harkály koma! Kora reggel ilyen keményen dolgozol már?

– Keményen, keményen, hogy a begyem megteljen! 

– Kiváló, dicséretes! – bókolt a cinke.

– Hanem azért a pihenés, a szórakozás se maradjon el! – tette hozzá.

– Miféle szórakozás? – nézett rá barátja.

– Este nagy bált tartok. Tavasz mulatságot! Minden madárnak ott a helye. Lesz lakoma, tánc és móka. Öt kukac a belépő ára. 

– No, akkor máris kifizetem neked! – örült meg a harkály és kezdte előhúzni a falatokat a fa törzséből, de bizony csak hármat sikerült odaadni a cinkének, nem talált többet hirtelen az öreg fában.

– Sebaj! Ne is keresd a maradékot, nincs már arra idő. Inkább segíts nekem, járd körbe az erdőt, kutasd fel a madarakat, szólj mindenkinek a bálról! De a belépőt el ne felejtsd mondani! Aki nem hoz kukacot, vagy bogarat, az kimarad a mulatságból! 

A harkály rábólintott a dologra, indult is, repült fáról fára, mindenhová bekopogtatott.

– Kipp-kopp! Gyertek este bálba! Öt falat az ára! – zengett a hír.

A cinke pedig előre örült neki, hogy jól teletöltheti a bendőjét majd a belépőkkel. Már csak zenészt kellett szerezni, de az ugyan nem volt nehéz. A három kukacot, amit a harkálytól kapott, a rigónak adta, aki ezért a bérért szívesen vállalta a dalolást.

Alig telt el egy-két óra, erdő-mező megmozdult, mintha csak a tél viharai tértek volna vissza, szárnycsapásoktól lett hangos a táj. Zúgtak a fák, zörögtek a levelek, minden madár vadászatra indult, hogy összegyűjtse a kért kukacokat.

 

Egy kicsi, fiatal szürkés-barnás madárka félve repkedett a sürgés-forgás közepén.

Nagyon szeretett volna eljutni a mulatságra, azonban csak négy bogarat sikerült megfognia estig, azzal állítottoda a bálra.

A falánk cinege bizony nem engedte be: 

– Hozd el a maradékot, akkor jöhetsz mulatozni! – mondta szigorúan, a kis madárka pedig szomorúan repült vissza a mezőkre. 

Nézte, kutatta a fákat, leste a földet, vizslatta a virágokat, hogy hol találhatna még egy kukacot vagy rovart. Nem is fáradt hiába, hiszen egyszer csak meglátott egy csodaszép piros pillangót. Szárnyait illegetve készült nyugovóra térni éppen, amikor a kis barna madár huss, elkapta!

Vergődött ám a lepke a madárka csőrében kétségbeesetten, de még könyörgött is neki!

– Engedj el, kérlek, engedj el kismadár! Nem ártok én senkinek! Nem rágom meg a zöld leveleket, mint a csúf hernyók! Nem ásom ki a növények gyökereit! És lásd, milyen sovány falat vagyok én! Engedj el kérlek! – siránkozott, és ahogy verdesett, könnyű szárnyairól hullott a csillogó hímpor, rá a kismadár begyére, egészen pirosra festve tollait.

Jószívű volt a madárka, megsajnálta a pillangót és hagyta, hogy szabadon tovaszálljon.

 Így aztán üres kézzel, falat nélkül, vöröslő beggyel ment vissza a bálba, remélve, hogy talán mégis bejuthat. 

 

A mulatság javában állt már, mikor odaért. Szólt a rigódal, táncolt a szárnyas népség, csiviteltek nagy hangon. A cinke annyi kukacot falt be, hogy félreállt a hasa tőle, csak pihegve gubbasztott a fűben. Átkozta már magában falánkságát.

És jaj! Bizony a nagy lármában senki se vette észre, hogy egy nagy karvaly köröz felettük az égen, éhesen leselkedve, hogy lecsapjon az óvatlan bálozókra.

Csak a kis barna madár látta meg az ellenséget, ahogy odaérkezett és egyszerre kiabálni kezdett, ahogy a torkán csak kifért.

– Vigyázzatok! Karvaly les rátok! Vigyázzatok!

Ám a nagy ricsaly közepette a cinkén kívül senki sem hallotta szavát. De a cinke is hiába hallotta, képtelen volt megmozdulni.

Nagy levegőt vett hát a szürke kismadár és repült, repült, fel magasra a ragadozó felé, hogy majd útját állja.

Nem gondolt félelemre, nem gondolt rá, hogy baja eshet, csak ment egyenesen az ellenség elébe. Az járt az eszében, hogy ő is elengedte a piros pillangót, tán a karvaly is elengedi a sok mulatozó szárnyast.

A karvaly ugyan hamar észrevette, hogy megindult felé egy követ, és előre nevetett magában. Fente már az éles csőrét az oktalan kismadárra.

Hanem mikor az orra elé reppent a vakmerő jószág, csak megnézte magának.

– Vajon miféle szerzet vagy, hogy ide mersz jönni, velem szembe szállni? 

– Nevem nincsen, lábam remeg, csak hagyj itt minket, szépen kérlek! – kérlelte a kismadár.

A ragadozó pedig jól megnézte magának a bátor kis csőröst, és ahogy nézte, látja ám, hogy az a mellén pirosas foltot visel.

– Tán rokonom távolról ez a kis vörösbegyű madárka – gondolta magában, hiszen ő is rozsdás-vöröses tollakat viselt a nyaka alatt. Tett még néhány kört a bál felett, végül aztán odébb állt szó nélkül.

Hogy a kismadár kérése hatotta meg, vagy a piros tollak, azt ugyan már nem tudni, de az bizonyos, hogy azóta visel vörös foltot magán a vörösbegy, és hogy azóta sem rendezett soha aztán több mulatságot a cinke.

Korán jöttél

Sokat nyűgösködött aznap a kislány, nehezen aludt el, de most végre Diának is jutott pár nyugodt perc. Kis ideig még hallgatta, ahogy a csöppség békésen szuszog, aztán tétován nézett szét a szobában.
Három órára várta Anikót, a legjobb barátnőjét, de a lakás persze még úszott. Hajtogatni kezdte a tiszta ruhákat, de kisvártatva olyan erős fáradtság és gyengeség járta át, hogy kénytelen volt félbehagyni a rendrakást.
Leült a kanapé karfájára és üveges szemekkel bámult maga elé. Fázott is, de nem akart felállni, hogy a pulcsiját megkeresse. Jól esett lebegni kicsit a semmiben, nem törődve a múló idővel, ami az elmúlt hónapokban mostoha társa lett.
Liza több, mint két hónappal korábban jött a tervezettnél. Váratlanul, akkor, amikor már azt gondolta, hogy minden a lehető legjobb úton halad. Amikor boldogan és izgatottan számolta vissza a napokat.
Akkor pár óra leforgása alatt megtanulta a súlyát és jelentését a szónak: Idő előtt.
Félelemmel és aggodalommal terhes hetek és hónapok következtek, és ő csak tette a dolgát. Tudta, hogy erősnek kell maradnia, és ott kell lennie, amikor csak lehet a kislánya mellett. Megtanulta, hogy a szívében felmerülő kérdésekre nem mindig van válasz, így a legtöbbet elzárta, eltemette magában. Megtanulta, hogy a remény és a bizonytalanság egymás édestestvérei, egymást el nem hagyják, és miközben az egyiktől simogatást kap, addig a másik fájdalmas, szúró tüskéket szúr a lelkébe.
Sokszor fojtogatta a sírás, de nem merte útnak engedni könnyeit. Félt, hogy háborgó tengerré változnak, elsodorják és nem tud majd helyt állni.
Aztán mikor hazajöhettek végre, megpróbálta belerázni magát a kismamák boldog, rózsaszín ködben úszó életébe. Amikor csak lehetett, magához ölelte a pici lányt, ringatta, simogatta, becézgette és mélyen magába szívta puha illatát.
De ilyenkor, amikor pár percre magára maradt, a kimondatlan szavak újra, meg újra beszivárogtak a bőre alá, és lassú, alattomos méregként szétáradva testében legyengítették azt.
Halk kopogás ébresztette most ebből süllyedésből. Elsőre fel sem figyelt rá, de amikor a mobilja is rezegni kezdett, az ajtóhoz lépett és kinyitotta.
Anikó állt a küszöbön.
– Nem akartam csengetni, hátha alszik Lizus – magyarázta, majd meglepetten nézett barátnőjére, amiért elmaradt tőle az üdvözlő mosoly.
– Mi a baj? Megbeszéltük, hogy ma jövök.
– Korán jöttél… – válaszolta Dia zavartan. – Én.. Én még nem voltam készen! – tette hozzá, elcsukló hangon.
– Még nem álltam készen! – ismételte és ezzel a mondattal az elmúlt hónapokban torkára fonódott szorító indák egyszerre pattantak szét benne, felszakítva a zokogást.
Sokáig álltak az előszobában. Anikó szó nélkül ölelte Diát. Tudta, hogy ezeket a könnyeket most ki kell engednie, hogy helyt adjanak a gyógyulásnak.
Lassan visszatért arcukra a mosoly, és amikor beljebb mentek a lakásba, halk nyöszörgés ütötte meg fülüket. Liza ébredezett.
Ki kellett venni a kiságyból, megölelgetni, aztán megcsodálni, hogy milyen apró, ennivalóan finom kezecskéi és lábai vannak.
De amikor kibontották az ajándékot, amit a vendég hozott, kis híján megint pityeregni kezdtek.
– Istenem, ez mennyire cuki! – nézegette Dia a dobozkát.
Egy icipici baba volt benne, édes virágszirom ruhácskában. Olyan volt, mint egy kis tündér! Felette a név: Liza. Alatta érkezésének dátuma, mögötte pedig születési súlya és hossza.
– Tetszik?
– Mi az, hogy! Annyira aranyos! A legszebb babaköszöntő ajándék, amit valaha láttam! Köszönjük! – mosolygott Dia, de egy pillanatra átfutott a fején, hogy mennyire más lenne azt a dátumot látni rajta, amit hét hónapig dédelgetett a szívében. Anikó azonban elkapta a gondolat árnyát és gyorsan el is hessegette:
– Tudod, mi jut eszembe ezekről a számokról? Hogy ezek egy bajnok adatai. És büszke lehetsz rá!
– Egy bajnok számai.. – ismételte Dia elgondolkodva, és ahogy közben újra magához ölelte Lizát, érezte, hogy talán mégis vannak tündérek, és léteznek olyan források, amiből egy fáradt anya újra, meg újra erőt tud meríteni.

Babaköszöntő doboz: ZarinArt dobozvilág

Sance Larena

 Giza ideges és izgatott volt egyszerre. Új ruhája, amit kimondottan erre az alkalomra vett, mintha önálló életre ébredt volna, a legváratlanabb pillanatokban kezdett lázadásba. Hol a hátát dörzsölte, hol a pántja csúszott le, hol meg a harisnyáján felkapaszkodva késztette igazgatásra, pedig azzal az elhatározással indult el otthonról, hogy ez az ő napja lesz, az a nap, amikor mindenkinek megmutatja, hogy magabiztosan és éretten tudja kezelni a feladatot, amit kapott.

 Idén először bízták rá, hogy egy rövid kis beszéddel köszöntse az eseményre érkezett vendégeket, ő pedig nagyon komolyan vette a dolgot és napokig fogalmazta a szöveget, a létező összes ismerősének véleményét kikérve, majd a tükör előtt gyakorolva felmondta újra, és újra, amíg kívülről nem fújta már az egészet. 

Mikor otthonról elindult, úgy érezte, hogy tökéletesen készen áll, de most, látva, ahogy lassan megtelik a pazar fényárban úszó terem emberekkel, elbizonytalanodott. 

Levett egy pezsgős poharat a felé nyújtott tálcáról, aprót kortyolt belőle és visszafogott mosollyal üdvözölte az ajtón belépőket. 

 Már éppen kezdte volna visszanyerni a nyugalmát, amikor váratlanul egy hideg kéz érintését érezte vállának meztelen bőrén, és ezzel egyidőben egy olyan illat kúszott az orrába, amit ezer közül is azonnal megismert, és ami mindig és most is ugyanolyan hatást váltott ki belőle, mint kislány korában. 

Hideg verejték lepte el hátát és homlokát, combjai megremegtek, majd megfeszültek, mint egy ugrásra kész őz lábai, futásra készen, mégis a riadtságtól belegyökerezve a padlóba.

Ajkai kiszáradtak, szemét pedig önkéntelenül lecsukta, abban bízva, hogy amikor újra kinyitja, kiderül, hogy az érintés csak egy rossz álom része, egy olyan álomé, amit elfelejteni nem, csak túlélni lehet.

A kéz és az illatfelhő azonban ezúttal is fájó része volt a valóságnak.

Egy jól öltözött, ápolt férfihez tartoztak, aki vigyorogva szólt a lányhoz.

– Hát te is itt vagy, Kisgida! Évek óta nem láttalak! Igazán nem szép tőled, hogy felém se nézel már. 

Giza nem válaszolt, kiutat keresve nézett körül a teremben, és mikor meglátta Esztert, ráakasztotta tekintetét, mint egy horgot, abban bízva, hogy sikerül magához hívni valahogy.

Szerencséje volt, barátnője megérezte a feléje küldött üzenetet, és ahogy észrevette a halovány arcot, azonnal odasietett. Átkarolta és elvezette onnan, sietve megjegyezve, hogy nem érnek rá csacsogni, hiszen mindjárt kezdődik a megnyitó. 

– A mostohaapád? – kérdezte aztán tőle.

– Az. Nem tudom, hogy kerül ide. Nem volt rajta a listán. És pont most! Én nem tudom így elmondani a beszédet, Eszti..! – suttogta, mikor végre kissé magához tért.

– Dehogynem! Nyugi! Itt vagyok! Menj a mosdóba, szedd össze magad egy kicsit. Van még pár perced. Tudom, hogy megtudod csinálni! Ne hagyd, hogy ez a szar alak elrontsa az estédet, amikor annyira készültél rá. 

 A női mosdóban csak pár elkésett hölgy igazgatta a frizuráját. Giza vizet eresztett a csuklójára, majd egy kicsit a tarkóját is megnedvesítette. Elővette a beszédet és átolvasta még egyszer. 

Mikor aztán kilépett az ajtón, furcsa látvány fogadta. A teremben, amit pár perce még élénk beszélgetés hangja töltött meg, most néma csend volt és minden arc a szélesre tárt bejárati ajtóra szegeződött, amin egy különös hölgy lépett be. Nem is lépett, inkább mintha lebegett volna, de nem holmi szélben táncoló pihéhez hasonlóan, hanem mint ahogy a súlyos viharfelhők úsznak az égen. Megérkezett és mindenféle hang vagy mozdulat nélkül parancsolta magára a figyelmet. Nem hasonlított senkihez, talán csak a kiegészítőkhöz, amiket viselt. Ugyanolyan titokzatos és különleges volt, mint azok.

 Giza csodálattal nézte, elfelejtve az imént átélt szörnyű élményt, elfelejtve lámpalázat és idegességet. Szörnyű vágyat érzett, hogy a látomás közelébe mehessen, hogy megismerhesse, kérdezni szeretett volna, megvizsgálni és megérinteni a nyakára simuló különös ékszert, ami kísértetiesen emlékeztette a tájra, ahol gyermekora nyarait töltötte, ugyanakkor nagyon kevésnek is érezte magát ahhoz, hogy megszólítsa. 

 A hölgy azonban váratlanul ránézett a tömeg felett, egyenesen a szemébe, és egy halvány biccentéssel üdvözölte őt. Olyan apró, alig látható mozdulat volt ez, hogy talán senki sem vette észre rajta kívül. Gizára azonban úgy hatott, mintha tüzet fecskendeztek volna az ereibe. Erő és forróság járta át hirtelen. A kis színpadra lépett és mosolyogva, hiba nélkül mondta el köszöntő beszédét. A rövid taps után, amit kapott, körbenézett.

 Sem a mostohaapja, sem a látomásszerű nő nem volt már a teremben.

 

(folyt.köv.)

 

Sance Larena

Nyakék: Sance Larena

www.sancelarena.hu
https://www.facebook.com/sancelarena

Púderlila – ékszerhez írt novella

Keserű szájízzel ébredt. A függöny mellett beszűrődő fény, ami máskor kedvesen simogatta, most bántóan szurkálta.

Lassan mászott ki az ágyból, és a lehető legnagyobb csendben ment ki a konyhába. Nem akarta elveszíteni azt a pár értékes percet, ami váratlan ajándékként ma reggel az ölébe hullott, és alkalmat adott neki egy csendes kávézásra.

Férje már elment, a gyerekek még aludtak.

De azért nem ült le. Ugyanúgy a pult mellett állva kevergette a cukrot a csészében, ahogy mindig.

A másikkal álmodott. A másik férfival, aki nem a férje, és akit lángoló szenvedéllyel szeretett. Évek óta nem gondolt rá. Miért is gondolt volna?

Nem voltak szeretők, nem is kívánta, hogy olyasmi történjen. Az első perctől tudta, hogy nem csak helytelen, amit érez, de butaság is. Nem volt már tapasztalatlan tinilány, hogy fel tudja mérni:  Nem is illett volna hozzá a férfi, nem működött volna az egész. Ostoba vágy volt, elvárások nélkül, mégis összetört a súlya alatt.

Elgyászolta már évekkel ezelőtt. Valahol örült is, hogy távozott az életéből és hogy újra boldog tudott lenni a férjével.

De most a férfi megjelent álmában, feltépve a régen behegedt sebet. Fájt neki az ébredés, hogy el kellett engednie újra, fájt a hiánya, és fájt a veszteség véglegességének gondolata.

Túlontúl keserűnek érezte a kávét, még egy kis cukrot tett bele, majd undorodva öntötte a lefolyóba.

A telefonjáért nyúlt és üres fejjel pörgetni kezdte a semmitmondó bejegyzéseket rajta, egészen addig, amíg egy púderlila cipő fotója nem szaladt el a szeme előtt.

Visszalépett a képhez és bámulni kezdte. A csinos kis topánka szinte megbabonázta, pedig egyáltalán nem passzolt a stílusához. Tipikus farmer-pólós anyuka volt, aki rendszerint szaladgáláshoz kényelmes cipőket húzott fel a lábára. Nem sokat foglalkozott a külsejével, ékszereket sem hordott. Néha elcsábult és vásárolt ezt-azt, de valahogy sohasem találtam meg magát a csinosabb öltözékekben.

De ez a cipő! Azzal a kis csillogó ezüst pánttal! Egy könnyű nyári ruhával csodálatosan állna rajta.

Behunyta a szemét és elképzelte, ahogy végiglebeg az utcán, a langyos szél belekap a hajába… aztán… aztán virágból koszorút fon magának, az őzikék meg a tenyeréből esznek.

Ez utóbbi gondolatot már a jól bevált szarkazmus hívta életre benne, ami rendszerint rugalmas lasszóként rántotta vissza a földre mindig, amikor túlságosan belelovalta volna magát egy-egy elvadultabb ábrándba.

–  Persze. Majd púderlila cipőben dagasztom a saras homokot a játszótéren! – nevetett, mert nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért vágyik néha olyasmire, amiről pontosan tudja, hogy nem passzol az életébe. Közben másik kávét tett fel a kiöntött helyett.

Még éppen hogy meg tudta inni, mielőtt a lányok ébredezni kezdtek, és a reggeli készülődés káosza magával nem sodorta.

Csak valamikor dél körül jutott eszébe megint az álom, és olyan erősen rántotta magával az emlék, hogy remegni kezdett. Tetőtől talpig átjárta a sikító hiányérzet. A vággyal teli üresség, ami fekete lyukat hasított belsejében, és húzni akarta magába, mintegy kifordítva lelkét.

Sírni szeretett volna, de nem volt egyedül.

Kétségbeesetten próbálta elzavarni az érzést, és közben félve nézett körül valamiféle kapaszkodót keresve.

Szeme a kolléganőjén állt meg, aki egészen különleges nyakláncot viselt aznap.

Finom fonalból csomózott, vagy talán kötött ékszer volt, bojttal a közepén. Még sohasem látott ilyet. Beszédbe elegyedett a lánnyal, és lassan a feszültség, a visszanyelt könnyek is elpárologtak belőle.

Délután könnyű léptekkel ment a gyerekekért. Az éjjeli álomkép már nem volt eszében. Szaladni lett volna kedve, úgy érezte, hogy szinte repül, és mikor egy kirakat előtt elsuhant, látta, hogy haját huncut csigákba tekeri a langyos szél. Meg is állt egy pillanatra, hogy megnézze magát.

Farmer és póló volt rajta, lábán szaladgálós cipő, ahogy mindig. De az arcán enyhe pír ragyogott és a pólója v-kivágásában, egy makramé nyaklánc feküdt puhán és simogatóan dekoltázsára.

Ezüst szálakkal díszítve, púderlila színben.

 

Makramé ékszer: Makroska

 

 

Az üvegcipő – rajzhoz írt novella, adott témára

– Basszus! Ezt nem hiszem el! – morgott Bori, mikor meglátta Zsófi cipőjét.
Alig két napja vette neki, de már nem volt rajta a csat. Nem volt olcsó, nem is ezt nézte ki neki elsőre, de annyira könyörgött érte. A pillangós csat miatt beleszeretett azonnal és lebeszélhetetlenül. A csat miatt, ami most hiányzik róla! Így eladni sem lehet majd.
– Zsófi! Zsófi, hol vagy? – kiáltotta dühösen és belépett a szobába. – Mi történt a cipőddel?
A kislány felnézett a képeskönyvből, de nem válaszolt. A szája széle azonban kezdett lassan lefelé görbülni és megremegni.
– Mi történt a cipőddel? – kérdezte újra Bori, kissé megenyhülve, miközben mellé lépett. Le akart hajolni hozzá, de megdermedt egy pillanatra, mert hirtelen mintha kívülről hallotta volna a saját hangját. Kívülről és nagyon távolról. Mintha körberepülte volna a Földet, a csillagokat, a mindenséget, és hosszú évek távlatából, az édesanyja szájából csendült volna vissza hozzá a mondat:
“Mi történt a cipőddel?”
Kicsi lány volt, körülbelül akkora, mint most Zsófi, amikor egy csodálatos lábbelit hoztak a szülei neki külföldről. Igazából egyszerű, áttetsző gumiból készült, de apró csillámok díszítették, és akkor az ő szemében gyönyörű volt, mint egy mesebeli hercegnő üvegcipellője! Le sem akarta venni.
Este az ágya mellé tette, másnap pedig abban ment a Duna-partra sétálni.
Ott aztán egy óvatlan lépésnél beleragadt az iszapba és hiába kereste, nem lett meg. Mikor az anyja meglátta, hogy félig mezítláb siet feléje, borzasztó mérges lett.
– Mi történt a cipőddel? – kiabálta dühösen, Bori pedig válaszolni sem tudott.
Sírni szeretett volna, sírni, mert annyira várta, hogy csilloghasson az új cipőjében. Annyira örült neki! Mikor felvette, igazi tündérnek érezte magát benne. És most elveszett!
Szeretett volna elbújni a vigasztaló, puha ölelésben, de a kezek, amiktől simogatást várt, most idegesen hadonásztak az orra előtt. Csak csendben nyelte a könnyeit, szólni akart, de összeszorult a torka.
– A pillangó miatt kérdezed? – zökkentette ki az emlékeiből Zsófi vékony hangja.
Csak bólintani tudott. Nézte a lányát, látta, hogy még mindig remeg a szája széle.
– Emlékszel, mit mondtam, amikor megvettük? – szólalt meg végre nehezen, kissé rekedt hangon.
– Hogy vigyázzak rá nagyon. Mert tündér pillangók vannak rajta, aki segítenek mindig hazatalálni – bólintott Zsófi.
Bori elmosolyodott. Már nem is emlékezett rá, hogy ezt mondta a kislánynak. Az ölébe húzta, megsimogatta a fejét, és úgy kérdezte:
– És mégis elhagytad?
– Nem hagytam el, Anya! Levettem az egyiket és rátettem a cipődre. Hogy te is mindig hazatalálj! Nekem elég egy is, vagy nem? – nézett rá, és tekintetében egyszerre volt büszkeség és egy kis félelem is.
Kiszaladt a szobából és Bori cipőjével tért vissza. Valóban, rá volt fűzve az egyik pillangós csat.
Bori a kezébe vette és megremegett. Végigfutott a hátán valami láthatatlan langyos szellő, és potyogni kezdtek a könnyei.
– Ne haragudj, Anya! Nézd, vissza tudjuk tenni! Nem akartam rosszat! – ijedt meg erre már egészen Zsófi.
– Nem haragszom, Kincsem! Csak örömömben sírok – törölte meg mosolyogva a szemeit Bori. – Mert végre megtaláltam a fél pár elveszett üvegcipőmet.
 
 

Hajvágős mese

Ezt a verset a saját kicsi fiamnak írtam, hátha megbarátkozik a hajvágás gondolatával.  A illusztrációkat éjszakánként firkáltam le papírra, ami pedig általában távol áll tőlem, tekintve, hogy inkább digitálisan rajzolok, aztán mobillal fotóztam be, ez meg is látszik az eredmény minőségén, de talán a célnak így is megfelel majd. 

Még nem teszteltem rajta, de majd beszámolok az eredményekről a Firkatica Firkálójában, ha sikerült. 🙂

Kattints a képre,  a pdf megnyitásához és olvasásához.

 

 

Az üvegcipő

Andit csak pár hete (vagy hónapja?) ismertem meg, de máris belekezdtünk egy közös projektbe. Hogy mit készítünk, az még egyelőre szupertitkos, és a részletek mibenléte előttünk is némileg homályos, de ha elkészül szuper lesz. Szerintem. De remélem szerintetek is.  😀

Az elindított projekt mellett pedig előfordul, hogy küld nekem egy-egy rajzot, azzal, hogy “ha van kedved, írj róla!”  A képek mellé pedig mindig kapok egy-két gondolatot is. Egy történetet, egy érzést, röviden leírva.

Így született meg az Öreg fáról szóló mesém például.

Vagy most az Üvegcipő is, aminél az illusztráció mellé ezeket a sorokat kaptam gondolatébresztésül Anditól:

Ezt az első pszichológiai meditációm ihlette. A sztori (igaz rész): négy évesen elvesztettem egy számomra nagyon becses “üvegcipőt” a Duna iszapjában. Gumi kis cipő volt, beleragadt, sose lett meg. Anya nagyon mérges lett, mert pár nappal azelőtt nyaraláson vették nekem, sok pénzbe került. A meditáció: Anyukám helyébe képzelve magam, megvigasztaltam a kicsi ént, hogy nem érdekes az anyagi része. Fontosabb annál a drága kislányom.

Bevallom, imádom ezt! Imádom, amikor valaki egy képpel, vagy pár szóval elülteti a fejemben a kis ihlet-csírákat, hogy aztán azok napokig érlelődjenek bennem. És az igazság az, hogy sokszor én magam sem tudom, miről szól majd a történet, amikor leülök írni. Sokszor egészen másféle gondolat-fa terebélyesedik ki belőle, mint amit a kis magocska ígért.

Aztán izgulok, hogy mit szól az eredményhez a kertész, aki adta az alapanyagot.

Elküldöm neki a kérdéssel együtt, hogy “Így jó lesz? Mehet az oldalra?” és nincs annál nagyobb öröm, mint amikor jön a rövid válasz:

Itt bőgök a kertben…

Mehet.

Andi és az öreg fa

Vidáman szaladt Andi végig a mezőn. Meztelen bokáját csiklandozta a huncut fű, a Nap sugarai pedig finoman simogatták arcát. Jóideje táncolt a virágok között, pörgetve fodros aljú szoknyáját. Kicsit ki is melegedett már ezért a fák közé indult, az árnyékba, hogy megpihenjen. Leheveredett a hűvösben és nézte az ágak között bekukucskáló kék eget.

Ám egyszer csak maga felett, az egyik fán a levelek között meglátott egy vadkörtét.

-Pont jó lenne uzsonnára! – gondolta, és fel is mászott érte. Ügyes kislány volt, hamar elérte a gyümölcsöt, de abban a pillanatban, hogy leszakította, ott termett egy mérges vénasszony, és rákiabált:

-Hogy merted letépni az utolsó varázskörtémet!?

Olyan hangosan ordított, és olyan váratlanul jelent meg a semmiből, hogy Andi ijedtében lepottyant az ágról, a gyümölcs pedig messzire gurult a fűben.

Jujj, na erre lett ám igazán dühös a vénasszony! A feje szinte lila lett mérgében!

A kislány borzasztóan félt tőle, és félénken próbálta elmagyarázni, hogy ő csak megéhezett, és igazán nem tudta, hogy rosszat tesz, ha leszedi a körtét.

-Ne tessék haragudni! – kérlelte az idegent.

Az asszony végül nagy nehezen elcsendesedett.

-Látod azt a kis hernyót a levelek között? Olyan ronda jószággá kellene, hogy változtassalak! De ha megkeresed az erdőben a legöregebb fát, és a legöregebb fa megbocsát neked, akkor én is megbocsátok. Naplementéig adok időt! – mondta fenyegetően Andinak, aki majdnem sírva fakadt a gondolattól, hogy esetleg ilyen csúnya kukaccá változtatja a vénasszony. 

Nem is akarta vesztegetni az időt, hanem felpattant és szalad, ahogy a lába bírta, be az erdőbe. Addig szaladt, amíg egy hatalmas nagy fa nem termett előtte. Széles, nagyon széles dereka volt, lombjával pedig több kicsi fának is árnyékot tartott.

-Biztosan ez a legöregebb fa az erdőben – gondolta a kislány.

-Bocsánat, kedves Legöregebb Fa! Azért jöttem, hogy elnézést kérjek, amiért letéptem az utolsó körtét arról a másik fáról. Mit tehetnék, hogy ne haragudj rám? – kérdezte, de a nagy fa nem válaszolt. 

Andi töprengeni kezdett. Mégis mitévő legyen, ha ez a fa nem áll vele szóba?

Eszébe jutott, hogy a kisöccse sem beszél, de ha összevesznek, egy öleléssel mindig meg tudja békíteni. Hátha az öreg fa is megbocsát neki, ha megöleli?

Megpróbálta átérni a karjaival, de olyan széles volt a törzse, hogy sehogy sem sikerült.

Nagyon elkeseredett, de úgy maradt sokáig, arcát a durva kérgéhez szorítva, ölelve, könnyeivel öntözve. Közben a Nap lement a dombok mögött, és kisvártatva a vénasszony is megjelent.

Andi megrémült. Hiszen nem sikerült a bocsánatkérés, és nem akart hernyóvá változni.

Gyorsan elbújt a fa girbegurba vastag gyökerei közé, a puha avarba és mohára.

Kikukucskálva pont a vénasszony lyukas cipőjét látta, ahogy ott toporog előtte, de hiába kereste. Aztán hallotta, hogy halkan sutyorogni kezd a fának. Nem értette, mit, de sejtette, hogy róla és a bűntettéről beszél neki.

A fa gyökerei közben pedig finoman, lassan egyre jobban köré fonódtak, simogatva, ölelve.

Biztonságban érezte magát. Elálmosodott és el is aludt.

Reggel volt, mire felébredt. Vidáman bújt ki a gyökerek közül, amik menedéket adtak neki.

Boldogan látta, hogy nem változott hernyóvá az éjszaka alatt. Megpördül fodros szoknyájában, és mégegyszer megölelte a fát, ezúttal azonban nem könnyezve, hanem mosolyogva. 

-Köszönöm, Legöregebb Fa! – mondta, simogatva a durva kérgét, majd nevetve szaladt haza.

Illusztráció: Láng Andrea

ThemiszAnyu

Avagy hogyan készült Zeusz könyve

Amikor a kézzel varrt kulcstartómat először feltettem jótékonysági licitre a CsodaCsoportban, nem gondoltam,  hogy bárkinek is megtetszik a kis piros pöttyös amőbeusz. Hiszen olyan kancsal volt, olyan ügyetlenül elkészített. Maga a megtestesült tökéletlenség.

Mégis megszerettétek, kértétek, hogy maradjon nálam, és végül egyre több jelzést is kaptam, hogy jó lenne róla történeteket olvasni.

Neki is ültem az írásnak, de csak körülbelül az első oldalig jutottam, amikor befutott egy üzenet. Egy levélke Themisztől.  (Akik régebben követnek, biztosan emlékeznek rá, hogy meg is osztottam Facebook-on.)

Nagyon megmosolyogtatott az a pár sor, hamarosan válaszoltam is, és kiderült, hogy ThemiszAnyu, vagyis Janó Viktória írtó jó fej! Valahogy éreztem, hogy a lányoknak helyet kell kapniuk Zeusz életében, és a könyvben is.

Nem gondolkoztam sokat a dolgon, hanem egyből meg is kérdeztem Vikit, hogy mit szólna hozzá, ha közösen írnánk meg a történetet, ő pedig nem nagyon ellenkezett. 😀

Így utólag belegondolva, merész ötlet volt, hiszen alig ismertük egymást, ráadásul akkor még fogalmam sem volt, hogy pontosan miről is szóljon a könyv.

Sok kérdés merült fel az elején, próbáltuk meghatározni, hogy hogyan osszuk fel a feladatokat, de menet közben kiderült, hogy erre nem volt szükség. Volt, hogy neki jött egy ötlete egy jelenethez, volt, hogy nekem, össze-vissza ugráltunk időben és térben, keresztül-kasul cikázva a történetben, mégis a végére valami csoda folytán kikerekedett az egész.

Be kell vallanom, hogy borzasztóan élveztem a közös munkát! 

Kis titkos infó csak nektek: 

Themisz és Zeusz párbeszédei úgy készültek, hogy Themisz szavait Viki írta, Zeuszét én, és közben nem tudtuk, hogy mit fog válaszolni a másik, vagy hogy egyáltalán hova lyukad ki majd a beszélgetés. 

Így egyrészt mindig bennem volt az izgalom, amikor vártam a reakciókat, másrészt nagyon jókat nevettem, mikor végre csippant a telefonom és megnézhettem az amőbeusz lány üzenetét.

Ha csak fele annyira fogjátok élvezni a könyv olvasását, mint amennyire mi élveztük a megírását, akkor én már elégedett leszek. 🙂

Zeusz természeten a romantikázás közben sem feledkezett meg elsődleges céljairól, így a CsodaCsoportról is szó lesz a történetben, és a bevételből a támogatott alapítványokat is szeretnénk segíteni. 

Külön öröm volt nekem, hogy sikerült a tündérek között találni korrektort, (Radakovics Viki vállalta az ellenőrzést) szerkesztőt (Tóthné Török Tímea személyében), a borító tervezését pedig az egyik admin (Kovács-Kalivoda Tímea) vállalta, akinek a csodaszép grafikáit már jól ismeritek.

Hamarosan kiadóhoz kerül a történet, amiből kiderül, hogy Zeusz megtalálja-e a boldogságot.

Kövessétek be Themiszt is, hiszen fontos főszereplője a könyvnek, és a kis piros pöttyös kulcstartó életének is. 😉