Köszönet vers orvosnak

Az ötkukacos bál

Lustán indult tova a tél. Pelyhes hóval, jéggel átszőtt csizmájával komótosan lépte át a messzi hegyeket, borzongató szellőket húzó sálja még fel-fel derengett reggelente, de a tavasz illatos seprűje már virágokat söpört lábnyomaiba.

A fák is ébredeztek álmukból, zöld gúnyájukat kezték magukra fonni, mintha csak bálba készülnének. 

A széncinege tűnődve nézte őket egy darabig, majd élelem után indult. Talált is még néhány magot, de bizony fintorogva tologatta őket ide-oda apró kis csőrével.

Másra fájt már a foga a hosszú téli diéta után. Hernyóra, roppanós bogarakra, tavaszi lakomára!

– Kipp – kopp! – hallatszott egyszer csak, és a levelek megrezzentek körülötte.

A harkály kopácsolt az egyik fán, majd hosszú nyelvével jókora kukacot húzott ki a kéreg alól. A cinkének bizony megkordult a gyomra, mikor látta, hogy a kövér falat eltűnik barátja torkában. Az éhség nyomán pedig kiváló ötlete támadt. 

– Jó reggelt, Harkály koma! Kora reggel ilyen keményen dolgozol már?

– Keményen, keményen, hogy a begyem megteljen! 

– Kiváló, dicséretes! – bókolt a cinke.

– Hanem azért a pihenés, a szórakozás se maradjon el! – tette hozzá.

– Miféle szórakozás? – nézett rá barátja.

– Este nagy bált tartok. Tavasz mulatságot! Minden madárnak ott a helye. Lesz lakoma, tánc és móka. Öt kukac a belépő ára. 

– No, akkor máris kifizetem neked! – örült meg a harkály és kezdte előhúzni a falatokat a fa törzséből, de bizony csak hármat sikerült odaadni a cinkének, nem talált többet hirtelen az öreg fában.

– Sebaj! Ne is keresd a maradékot, nincs már arra idő. Inkább segíts nekem, járd körbe az erdőt, kutasd fel a madarakat, szólj mindenkinek a bálról! De a belépőt el ne felejtsd mondani! Aki nem hoz kukacot, vagy bogarat, az kimarad a mulatságból! 

A harkály rábólintott a dologra, indult is, repült fáról fára, mindenhová bekopogtatott.

– Kipp-kopp! Gyertek este bálba! Öt falat az ára! – zengett a hír.

A cinke pedig előre örült neki, hogy jól teletöltheti a bendőjét majd a belépőkkel. Már csak zenészt kellett szerezni, de az ugyan nem volt nehéz. A három kukacot, amit a harkálytól kapott, a rigónak adta, aki ezért a bérért szívesen vállalta a dalolást.

Alig telt el egy-két óra, erdő-mező megmozdult, mintha csak a tél viharai tértek volna vissza, szárnycsapásoktól lett hangos a táj. Zúgtak a fák, zörögtek a levelek, minden madár vadászatra indult, hogy összegyűjtse a kért kukacokat.

Egy kicsi, fiatal szürkés-barnás madárka félve repkedett a sürgés-forgás közepén.

Nagyon szeretett volna eljutni a mulatságra, azonban csak négy bogarat sikerült megfognia estig, azzal állítottoda a bálra.

A falánk cinege bizony nem engedte be: 

– Hozd el a maradékot, akkor jöhetsz mulatozni! – mondta szigorúan, a kis madárka pedig szomorúan repült vissza a mezőkre. 

Nézte, kutatta a fákat, leste a földet, vizslatta a virágokat, hogy hol találhatna még egy kukacot vagy rovart. Nem is fáradt hiába, hiszen egyszer csak meglátott egy csodaszép piros pillangót. Szárnyait illegetve készült nyugovóra térni éppen, amikor a kis barna madár huss, elkapta!

Vergődött ám a lepke a madárka csőrében kétségbeesetten, de még könyörgött is neki!

– Engedj el, kérlek, engedj el kismadár! Nem ártok én senkinek! Nem rágom meg a zöld leveleket, mint a csúf hernyók! Nem ásom ki a növények gyökereit! És lásd, milyen sovány falat vagyok én! Engedj el kérlek! – siránkozott, és ahogy verdesett, könnyű szárnyairól hullott a csillogó hímpor, rá a kismadár begyére, egészen pirosra festve tollait.

Jószívű volt a madárka, megsajnálta a pillangót és hagyta, hogy szabadon tovaszálljon.

 Így aztán üres kézzel, falat nélkül, vöröslő beggyel ment vissza a bálba, remélve, hogy talán mégis bejuthat. 

A mulatság javában állt már, mikor odaért. Szólt a rigódal, táncolt a szárnyas népség, csiviteltek nagy hangon. A cinke annyi kukacot falt be, hogy félreállt a hasa tőle, csak pihegve gubbasztott a fűben. Átkozta már magában falánkságát.

És jaj! Bizony a nagy lármában senki se vette észre, hogy egy nagy karvaly köröz felettük az égen, éhesen leselkedve, hogy lecsapjon az óvatlan bálozókra.

Csak a kis barna madár látta meg az ellenséget, ahogy odaérkezett és egyszerre kiabálni kezdett, ahogy a torkán csak kifért.

– Vigyázzatok! Karvaly les rátok! Vigyázzatok!

Ám a nagy ricsaly közepette a cinkén kívül senki sem hallotta szavát. De a cinke is hiába hallotta, képtelen volt megmozdulni.

Nagy levegőt vett hát a szürke kismadár és repült, repült, fel magasra a ragadozó felé, hogy majd útját állja.

Nem gondolt félelemre, nem gondolt rá, hogy baja eshet, csak ment egyenesen az ellenség elébe. Az járt az eszében, hogy ő is elengedte a piros pillangót, tán a karvaly is elengedi a sok mulatozó szárnyast.

A karvaly ugyan hamar észrevette, hogy megindult felé egy követ, és előre nevetett magában. Fente már az éles csőrét az oktalan kismadárra.

Hanem mikor az orra elé reppent a vakmerő jószág, csak megnézte magának.

– Vajon miféle szerzet vagy, hogy ide mersz jönni, velem szembe szállni? 

– Nevem nincsen, lábam remeg, csak hagyj itt minket, szépen kérlek! – kérlelte a kismadár.

A ragadozó pedig jól megnézte magának a bátor kis csőröst, és ahogy nézte, látja ám, hogy az a mellén pirosas foltot visel.

– Tán rokonom távolról ez a kis vörösbegyű madárka – gondolta magában, hiszen ő is rozsdás-vöröses tollakat viselt a nyaka alatt. Tett még néhány kört a bál felett, végül aztán odébb állt szó nélkül.

Hogy a kismadár kérése hatotta meg, vagy a piros tollak, azt ugyan már nem tudni, de az bizonyos, hogy azóta visel vörös foltot magán a vörösbegy, és hogy azóta sem rendezett soha aztán több mulatságot a cinke.

Korán jöttél

Sance Larena

 Giza ideges és izgatott volt egyszerre. Új ruhája, amit kimondottan erre az alkalomra vett, mintha önálló életre ébredt volna, a legváratlanabb pillanatokban kezdett lázadásba. Hol a hátát dörzsölte, hol a pántja csúszott le, hol meg a harisnyáján felkapaszkodva késztette igazgatásra, pedig azzal az elhatározással indult el otthonról, hogy ez az ő napja lesz, az a nap, amikor mindenkinek megmutatja, hogy magabiztosan és éretten tudja kezelni a feladatot, amit kapott.

 Idén először bízták rá, hogy egy rövid kis beszéddel köszöntse az eseményre érkezett vendégeket, ő pedig nagyon komolyan vette a dolgot és napokig fogalmazta a szöveget, a létező összes ismerősének véleményét kikérve, majd a tükör előtt gyakorolva felmondta újra, és újra, amíg kívülről nem fújta már az egészet. 

Mikor otthonról elindult, úgy érezte, hogy tökéletesen készen áll, de most, látva, ahogy lassan megtelik a pazar fényárban úszó terem emberekkel, elbizonytalanodott. 

Levett egy pezsgős poharat a felé nyújtott tálcáról, aprót kortyolt belőle és visszafogott mosollyal üdvözölte az ajtón belépőket. 

 Már éppen kezdte volna visszanyerni a nyugalmát, amikor váratlanul egy hideg kéz érintését érezte vállának meztelen bőrén, és ezzel egyidőben egy olyan illat kúszott az orrába, amit ezer közül is azonnal megismert, és ami mindig és most is ugyanolyan hatást váltott ki belőle, mint kislány korában. 

Hideg verejték lepte el hátát és homlokát, combjai megremegtek, majd megfeszültek, mint egy ugrásra kész őz lábai, futásra készen, mégis a riadtságtól belegyökerezve a padlóba.

Ajkai kiszáradtak, szemét pedig önkéntelenül lecsukta, abban bízva, hogy amikor újra kinyitja, kiderül, hogy az érintés csak egy rossz álom része, egy olyan álomé, amit elfelejteni nem, csak túlélni lehet.

A kéz és az illatfelhő azonban ezúttal is fájó része volt a valóságnak.

Egy jól öltözött, ápolt férfihez tartoztak, aki vigyorogva szólt a lányhoz.

– Hát te is itt vagy, Kisgida! Évek óta nem láttalak! Igazán nem szép tőled, hogy felém se nézel már. 

Giza nem válaszolt, kiutat keresve nézett körül a teremben, és mikor meglátta Esztert, ráakasztotta tekintetét, mint egy horgot, abban bízva, hogy sikerül magához hívni valahogy.

Szerencséje volt, barátnője megérezte a feléje küldött üzenetet, és ahogy észrevette a halovány arcot, azonnal odasietett. Átkarolta és elvezette onnan, sietve megjegyezve, hogy nem érnek rá csacsogni, hiszen mindjárt kezdődik a megnyitó. 

– A mostohaapád? – kérdezte aztán tőle.

– Az. Nem tudom, hogy kerül ide. Nem volt rajta a listán. És pont most! Én nem tudom így elmondani a beszédet, Eszti..! – suttogta, mikor végre kissé magához tért.

– Dehogynem! Nyugi! Itt vagyok! Menj a mosdóba, szedd össze magad egy kicsit. Van még pár perced. Tudom, hogy megtudod csinálni! Ne hagyd, hogy ez a szar alak elrontsa az estédet, amikor annyira készültél rá. 

 A női mosdóban csak pár elkésett hölgy igazgatta a frizuráját. Giza vizet eresztett a csuklójára, majd egy kicsit a tarkóját is megnedvesítette. Elővette a beszédet és átolvasta még egyszer. 

Mikor aztán kilépett az ajtón, furcsa látvány fogadta. A teremben, amit pár perce még élénk beszélgetés hangja töltött meg, most néma csend volt és minden arc a szélesre tárt bejárati ajtóra szegeződött, amin egy különös hölgy lépett be. Nem is lépett, inkább mintha lebegett volna, de nem holmi szélben táncoló pihéhez hasonlóan, hanem mint ahogy a súlyos viharfelhők úsznak az égen. Megérkezett és mindenféle hang vagy mozdulat nélkül parancsolta magára a figyelmet. Nem hasonlított senkihez, talán csak a kiegészítőkhöz, amiket viselt. Ugyanolyan titokzatos és különleges volt, mint azok.

 Giza csodálattal nézte, elfelejtve az imént átélt szörnyű élményt, elfelejtve lámpalázat és idegességet. Szörnyű vágyat érzett, hogy a látomás közelébe mehessen, hogy megismerhesse, kérdezni szeretett volna, megvizsgálni és megérinteni a nyakára simuló különös ékszert, ami kísértetiesen emlékeztette a tájra, ahol gyermekora nyarait töltötte, ugyanakkor nagyon kevésnek is érezte magát ahhoz, hogy megszólítsa. 

 A hölgy azonban váratlanul ránézett a tömeg felett, egyenesen a szemébe, és egy halvány biccentéssel üdvözölte őt. Olyan apró, alig látható mozdulat volt ez, hogy talán senki sem vette észre rajta kívül. Gizára azonban úgy hatott, mintha tüzet fecskendeztek volna az ereibe. Erő és forróság járta át hirtelen. A kis színpadra lépett és mosolyogva, hiba nélkül mondta el köszöntő beszédét. A rövid taps után, amit kapott, körbenézett.

 Sem a mostohaapja, sem a látomásszerű nő nem volt már a teremben.

 

(folyt.köv.)

 

Nyakék: Sance Larena

www.sancelarena.hu
https://www.facebook.com/sancelarena