fbpx

Púderlila – ékszerhez írt novella

Keserű szájízzel ébredt. A függöny mellett beszűrődő fény, ami máskor kedvesen simogatta, most bántóan szurkálta.

Lassan mászott ki az ágyból, és a lehető legnagyobb csendben ment ki a konyhába. Nem akarta elveszíteni azt a pár értékes percet, ami váratlan ajándékként ma reggel az ölébe hullott, és alkalmat adott neki egy csendes kávézásra.

Férje már elment, a gyerekek még aludtak.

De azért nem ült le. Ugyanúgy a pult mellett állva kevergette a cukrot a csészében, ahogy mindig.

A másikkal álmodott. A másik férfival, aki nem a férje, és akit lángoló szenvedéllyel szeretett. Évek óta nem gondolt rá. Miért is gondolt volna?

Nem voltak szeretők, nem is kívánta, hogy olyasmi történjen. Az első perctől tudta, hogy nem csak helytelen, amit érez, de butaság is. Nem volt már tapasztalatlan tinilány, hogy fel tudja mérni:  Nem is illett volna hozzá a férfi, nem működött volna az egész. Ostoba vágy volt, elvárások nélkül, mégis összetört a súlya alatt.

Elgyászolta már évekkel ezelőtt. Valahol örült is, hogy távozott az életéből és hogy újra boldog tudott lenni a férjével.

De most a férfi megjelent álmában, feltépve a régen behegedt sebet. Fájt neki az ébredés, hogy el kellett engednie újra, fájt a hiánya, és fájt a veszteség véglegességének gondolata.

Túlontúl keserűnek érezte a kávét, még egy kis cukrot tett bele, majd undorodva öntötte a lefolyóba.

A telefonjáért nyúlt és üres fejjel pörgetni kezdte a semmitmondó bejegyzéseket rajta, egészen addig, amíg egy púderlila cipő fotója nem szaladt el a szeme előtt.

Visszalépett a képhez és bámulni kezdte. A csinos kis topánka szinte megbabonázta, pedig egyáltalán nem passzolt a stílusához. Tipikus farmer-pólós anyuka volt, aki rendszerint szaladgáláshoz kényelmes cipőket húzott fel a lábára. Nem sokat foglalkozott a külsejével, ékszereket sem hordott. Néha elcsábult és vásárolt ezt-azt, de valahogy sohasem találtam meg magát a csinosabb öltözékekben.

De ez a cipő! Azzal a kis csillogó ezüst pánttal! Egy könnyű nyári ruhával csodálatosan állna rajta.

Behunyta a szemét és elképzelte, ahogy végiglebeg az utcán, a langyos szél belekap a hajába… aztán… aztán virágból koszorút fon magának, az őzikék meg a tenyeréből esznek.

Ez utóbbi gondolatot már a jól bevált szarkazmus hívta életre benne, ami rendszerint rugalmas lasszóként rántotta vissza a földre mindig, amikor túlságosan belelovalta volna magát egy-egy elvadultabb ábrándba.

–  Persze. Majd púderlila cipőben dagasztom a saras homokot a játszótéren! – nevetett, mert nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért vágyik néha olyasmire, amiről pontosan tudja, hogy nem passzol az életébe. Közben másik kávét tett fel a kiöntött helyett.

Még éppen hogy meg tudta inni, mielőtt a lányok ébredezni kezdtek, és a reggeli készülődés káosza magával nem sodorta.

Csak valamikor dél körül jutott eszébe megint az álom, és olyan erősen rántotta magával az emlék, hogy remegni kezdett. Tetőtől talpig átjárta a sikító hiányérzet. A vággyal teli üresség, ami fekete lyukat hasított belsejében, és húzni akarta magába, mintegy kifordítva lelkét.

Sírni szeretett volna, de nem volt egyedül.

Kétségbeesetten próbálta elzavarni az érzést, és közben félve nézett körül valamiféle kapaszkodót keresve.

Szeme a kolléganőjén állt meg, aki egészen különleges nyakláncot viselt aznap.

Finom fonalból csomózott, vagy talán kötött ékszer volt, bojttal a közepén. Még sohasem látott ilyet. Beszédbe elegyedett a lánnyal, és lassan a feszültség, a visszanyelt könnyek is elpárologtak belőle.

Délután könnyű léptekkel ment a gyerekekért. Az éjjeli álomkép már nem volt eszében. Szaladni lett volna kedve, úgy érezte, hogy szinte repül, és mikor egy kirakat előtt elsuhant, látta, hogy haját huncut csigákba tekeri a langyos szél. Meg is állt egy pillanatra, hogy megnézze magát.

Farmer és póló volt rajta, lábán szaladgálós cipő, ahogy mindig. De az arcán enyhe pír ragyogott és a pólója v-kivágásában, egy makramé nyaklánc feküdt puhán és simogatóan dekoltázsára.

Ezüst szálakkal díszítve, púderlila színben.

 

Makramé ékszer: Makroska

 

 

Az üvegcipő – rajzhoz írt novella, adott témára

– Basszus! Ezt nem hiszem el! – morgott Bori, mikor meglátta Zsófi cipőjét.
Alig két napja vette neki, de már nem volt rajta a csat. Nem volt olcsó, nem is ezt nézte ki neki elsőre, de annyira könyörgött érte. A pillangós csat miatt beleszeretett azonnal és lebeszélhetetlenül. A csat miatt, ami most hiányzik róla! Így eladni sem lehet majd.
– Zsófi! Zsófi, hol vagy? – kiáltotta dühösen és belépett a szobába. – Mi történt a cipőddel?
A kislány felnézett a képeskönyvből, de nem válaszolt. A szája széle azonban kezdett lassan lefelé görbülni és megremegni.
– Mi történt a cipőddel? – kérdezte újra Bori, kissé megenyhülve, miközben mellé lépett. Le akart hajolni hozzá, de megdermedt egy pillanatra, mert hirtelen mintha kívülről hallotta volna a saját hangját. Kívülről és nagyon távolról. Mintha körberepülte volna a Földet, a csillagokat, a mindenséget, és hosszú évek távlatából, az édesanyja szájából csendült volna vissza hozzá a mondat:
“Mi történt a cipőddel?”
Kicsi lány volt, körülbelül akkora, mint most Zsófi, amikor egy csodálatos lábbelit hoztak a szülei neki külföldről. Igazából egyszerű, áttetsző gumiból készült, de apró csillámok díszítették, és akkor az ő szemében gyönyörű volt, mint egy mesebeli hercegnő üvegcipellője! Le sem akarta venni.
Este az ágya mellé tette, másnap pedig abban ment a Duna-partra sétálni.
Ott aztán egy óvatlan lépésnél beleragadt az iszapba és hiába kereste, nem lett meg. Mikor az anyja meglátta, hogy félig mezítláb siet feléje, borzasztó mérges lett.
– Mi történt a cipőddel? – kiabálta dühösen, Bori pedig válaszolni sem tudott.
Sírni szeretett volna, sírni, mert annyira várta, hogy csilloghasson az új cipőjében. Annyira örült neki! Mikor felvette, igazi tündérnek érezte magát benne. És most elveszett!
Szeretett volna elbújni a vigasztaló, puha ölelésben, de a kezek, amiktől simogatást várt, most idegesen hadonásztak az orra előtt. Csak csendben nyelte a könnyeit, szólni akart, de összeszorult a torka.
– A pillangó miatt kérdezed? – zökkentette ki az emlékeiből Zsófi vékony hangja.
Csak bólintani tudott. Nézte a lányát, látta, hogy még mindig remeg a szája széle.
– Emlékszel, mit mondtam, amikor megvettük? – szólalt meg végre nehezen, kissé rekedt hangon.
– Hogy vigyázzak rá nagyon. Mert tündér pillangók vannak rajta, aki segítenek mindig hazatalálni – bólintott Zsófi.
Bori elmosolyodott. Már nem is emlékezett rá, hogy ezt mondta a kislánynak. Az ölébe húzta, megsimogatta a fejét, és úgy kérdezte:
– És mégis elhagytad?
– Nem hagytam el, Anya! Levettem az egyiket és rátettem a cipődre. Hogy te is mindig hazatalálj! Nekem elég egy is, vagy nem? – nézett rá, és tekintetében egyszerre volt büszkeség és egy kis félelem is.
Kiszaladt a szobából és Bori cipőjével tért vissza. Valóban, rá volt fűzve az egyik pillangós csat.
Bori a kezébe vette és megremegett. Végigfutott a hátán valami láthatatlan langyos szellő, és potyogni kezdtek a könnyei.
– Ne haragudj, Anya! Nézd, vissza tudjuk tenni! Nem akartam rosszat! – ijedt meg erre már egészen Zsófi.
– Nem haragszom, Kincsem! Csak örömömben sírok – törölte meg mosolyogva a szemeit Bori. – Mert végre megtaláltam a fél pár elveszett üvegcipőmet.
 
 

Az üvegcipő

Andit csak pár hete (vagy hónapja?) ismertem meg, de máris belekezdtünk egy közös projektbe. Hogy mit készítünk, az még egyelőre szupertitkos, és a részletek mibenléte előttünk is némileg homályos, de ha elkészül szuper lesz. Szerintem. De remélem szerintetek is.  😀

Az elindított projekt mellett pedig előfordul, hogy küld nekem egy-egy rajzot, azzal, hogy „ha van kedved, írj róla!”  A képek mellé pedig mindig kapok egy-két gondolatot is. Egy történetet, egy érzést, röviden leírva.

Így született meg az Öreg fáról szóló mesém például.

Vagy most az Üvegcipő is, aminél az illusztráció mellé ezeket a sorokat kaptam gondolatébresztésül Anditól:

Ezt az első pszichológiai meditációm ihlette. A sztori (igaz rész): négy évesen elvesztettem egy számomra nagyon becses „üvegcipőt” a Duna iszapjában. Gumi kis cipő volt, beleragadt, sose lett meg. Anya nagyon mérges lett, mert pár nappal azelőtt nyaraláson vették nekem, sok pénzbe került. A meditáció: Anyukám helyébe képzelve magam, megvigasztaltam a kicsi ént, hogy nem érdekes az anyagi része. Fontosabb annál a drága kislányom.

Bevallom, imádom ezt! Imádom, amikor valaki egy képpel, vagy pár szóval elülteti a fejemben a kis ihlet-csírákat, hogy aztán azok napokig érlelődjenek bennem. És az igazság az, hogy sokszor én magam sem tudom, miről szól majd a történet, amikor leülök írni. Sokszor egészen másféle gondolat-fa terebélyesedik ki belőle, mint amit a kis magocska ígért.

Aztán izgulok, hogy mit szól az eredményhez a kertész, aki adta az alapanyagot.

Elküldöm neki a kérdéssel együtt, hogy „Így jó lesz? Mehet az oldalra?” és nincs annál nagyobb öröm, mint amikor jön a rövid válasz:

Itt bőgök a kertben…

Mehet.