Giza ideges és izgatott volt egyszerre. Új ruhája, amit kimondottan erre az alkalomra vett, mintha önálló életre ébredt volna, a legváratlanabb pillanatokban kezdett lázadásba. Hol a hátát dörzsölte, hol a pántja csúszott le, hol meg a harisnyáján felkapaszkodva késztette igazgatásra, pedig azzal az elhatározással indult el otthonról, hogy ez az ő napja lesz, az a nap, amikor mindenkinek megmutatja, hogy magabiztosan és éretten tudja kezelni a feladatot, amit kapott.

 Idén először bízták rá, hogy egy rövid kis beszéddel köszöntse az eseményre érkezett vendégeket, ő pedig nagyon komolyan vette a dolgot és napokig fogalmazta a szöveget, a létező összes ismerősének véleményét kikérve, majd a tükör előtt gyakorolva felmondta újra, és újra, amíg kívülről nem fújta már az egészet. 

Mikor otthonról elindult, úgy érezte, hogy tökéletesen készen áll, de most, látva, ahogy lassan megtelik a pazar fényárban úszó terem emberekkel, elbizonytalanodott. 

Levett egy pezsgős poharat a felé nyújtott tálcáról, aprót kortyolt belőle és visszafogott mosollyal üdvözölte az ajtón belépőket. 

 Már éppen kezdte volna visszanyerni a nyugalmát, amikor váratlanul egy hideg kéz érintését érezte vállának meztelen bőrén, és ezzel egyidőben egy olyan illat kúszott az orrába, amit ezer közül is azonnal megismert, és ami mindig és most is ugyanolyan hatást váltott ki belőle, mint kislány korában. 

Hideg verejték lepte el hátát és homlokát, combjai megremegtek, majd megfeszültek, mint egy ugrásra kész őz lábai, futásra készen, mégis a riadtságtól belegyökerezve a padlóba.

Ajkai kiszáradtak, szemét pedig önkéntelenül lecsukta, abban bízva, hogy amikor újra kinyitja, kiderül, hogy az érintés csak egy rossz álom része, egy olyan álomé, amit elfelejteni nem, csak túlélni lehet.

A kéz és az illatfelhő azonban ezúttal is fájó része volt a valóságnak.

Egy jól öltözött, ápolt férfihez tartoztak, aki vigyorogva szólt a lányhoz.

– Hát te is itt vagy, Kisgida! Évek óta nem láttalak! Igazán nem szép tőled, hogy felém se nézel már. 

Giza nem válaszolt, kiutat keresve nézett körül a teremben, és mikor meglátta Esztert, ráakasztotta tekintetét, mint egy horgot, abban bízva, hogy sikerül magához hívni valahogy.

Szerencséje volt, barátnője megérezte a feléje küldött üzenetet, és ahogy észrevette a halovány arcot, azonnal odasietett. Átkarolta és elvezette onnan, sietve megjegyezve, hogy nem érnek rá csacsogni, hiszen mindjárt kezdődik a megnyitó. 

– A mostohaapád? – kérdezte aztán tőle.

– Az. Nem tudom, hogy kerül ide. Nem volt rajta a listán. És pont most! Én nem tudom így elmondani a beszédet, Eszti..! – suttogta, mikor végre kissé magához tért.

– Dehogynem! Nyugi! Itt vagyok! Menj a mosdóba, szedd össze magad egy kicsit. Van még pár perced. Tudom, hogy megtudod csinálni! Ne hagyd, hogy ez a szar alak elrontsa az estédet, amikor annyira készültél rá. 

 A női mosdóban csak pár elkésett hölgy igazgatta a frizuráját. Giza vizet eresztett a csuklójára, majd egy kicsit a tarkóját is megnedvesítette. Elővette a beszédet és átolvasta még egyszer. 

Mikor aztán kilépett az ajtón, furcsa látvány fogadta. A teremben, amit pár perce még élénk beszélgetés hangja töltött meg, most néma csend volt és minden arc a szélesre tárt bejárati ajtóra szegeződött, amin egy különös hölgy lépett be. Nem is lépett, inkább mintha lebegett volna, de nem holmi szélben táncoló pihéhez hasonlóan, hanem mint ahogy a súlyos viharfelhők úsznak az égen. Megérkezett és mindenféle hang vagy mozdulat nélkül parancsolta magára a figyelmet. Nem hasonlított senkihez, talán csak a kiegészítőkhöz, amiket viselt. Ugyanolyan titokzatos és különleges volt, mint azok.

 Giza csodálattal nézte, elfelejtve az imént átélt szörnyű élményt, elfelejtve lámpalázat és idegességet. Szörnyű vágyat érzett, hogy a látomás közelébe mehessen, hogy megismerhesse, kérdezni szeretett volna, megvizsgálni és megérinteni a nyakára simuló különös ékszert, ami kísértetiesen emlékeztette a tájra, ahol gyermekora nyarait töltötte, ugyanakkor nagyon kevésnek is érezte magát ahhoz, hogy megszólítsa. 

 A hölgy azonban váratlanul ránézett a tömeg felett, egyenesen a szemébe, és egy halvány biccentéssel üdvözölte őt. Olyan apró, alig látható mozdulat volt ez, hogy talán senki sem vette észre rajta kívül. Gizára azonban úgy hatott, mintha tüzet fecskendeztek volna az ereibe. Erő és forróság járta át hirtelen. A kis színpadra lépett és mosolyogva, hiba nélkül mondta el köszöntő beszédét. A rövid taps után, amit kapott, körbenézett.

 Sem a mostohaapja, sem a látomásszerű nő nem volt már a teremben.

 

(folyt.köv.)

 

Sance Larena

Nyakék: Sance Larena

www.sancelarena.hu
https://www.facebook.com/sancelarena