Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ugribugri, incifinci, bolyhos nyuszi. 

Nagyon szeretett bolondozni, szaladgálni a tágas mezőn, és sokszor bizony jó játéknak találta, ha másokat bosszanthat. Kergette a pillangókat, virágtól virágig ugrálva, bokrok tövében szökdécselt, felzavarva a süncsalád nyugalmát. Ha bogarat talált, felforgatta és kikacagta az égnek kalimpáló, apró lábakat. 

Máskor meg a földben talált lyukakba dugta az orrát vagy a mancsát, és kíváncsian leste, hogy milyen állatka nyugalmát zavarja meg. Aztán nevetett, mikor egy-egy hörcsög vagy vakond mérges pofija jelent meg az üreg szélénél. Mikor elfáradt, csak elterült a nagy diófa alá és bámulta az eget.

– Ejnye, huncut nyulacskája! Bajba kerül a bundája! – sóhajtották ilyenkor az ágak, majd megrázva magukat leveleket szórtak a tapsifülesre, hogy betakarják és langyos párnaként feküdjenek a feje alá.

De a nyuszi nem hallgatott az intésre. Ahogy kipihente magát, már futott is, hogy újra incselkedjen a mező állataival.

Hanem egy nap, mikor hátán fekve bámulta a feje felett elrepülő madarakat, igencsak szemébe sütött a nap, hát bosszúsan szidalmazni kezdte az égen úszó kis felhőt. 

– Ejj, te pamacs, ki az égen haladsz! Még a farkincám is nagyobb nálad! Halovány is vagy, áttetsző, mint egy méhecske szárnya! Mit akarsz te ott, ha a napot el nem takarod?

Meghallotta ezt a kis felhő, nézte is rögtön: ki beszél hozzá? 

Mikor meglátta, hogy egy incifinci nyulacska kekeckedik vele, bizony nagy haragra gerjedt! Szívni kezdte magát, szívta, szívta magába a szellőket és a fűszálakon hintázó vízcseppeket. Megforgatta, megduzzasztotta magában, egészen fekete lett tőle. Magához karolta aztán a többi felhőt, azokat is sötétre festve, mígnem az egész égboltot betakarták a mérges fellegek.

Na, nem sütött már a nap a nyuszi szemébe! De meg is ijedt rendesen a tapsifüles! 

Pláne, mikor villámokat kezdett rá szórni a haragvó ég.

– Nesze neked, te nyúl! No, ki a halovány most már? 

Szaladt a nyuszi, ahogy csak bírt! Bújt volna a bokorba, de elhajtotta a süncsalád. Bújt volna a föld üregébe, de nem engedte a vakond!

– Gyere, nyuszi! Hopp ide! Lombom takar, bújj bele! – hívta a diófa, mikor látta, hogy milyen nagy bajban van.

Ugrott is a megrémült nyúl a fa alá gyorsan! Éppen jókor, mert hatalmas dördülő villámot dobott utána a viharfelhő. Nem találta el a szikrázó hangos láng, a védelmező lomb föléje hajolt akkor már. 

De nagyot reccsent a fa, és izzó lángok fényesítették fel egyszerre az elsötétült tájat. Fájdalmasan sziszegve égett a vastag ág egy ideig, aztán csak csendes ropogás hallatszott. Látta ezt a felhő, haragját bánva odébb is állt, és ahogy elhagyta a mezőt, nemsokára újra kedves napfény cirógatta a virágokat.

Simogatta a nyuszi is a fa törzsét sírva, de bizony az nem felelt. Lassan elaludt a láng a levelei között, kihunyt a parázs is, de suttogás, susogás nem hallatszott többé. Csak a tapsifüles zokogása reszketett a levegőben. Ölelte a fát a megrémült tapsifüles, egyetlen jó barátját. Aztán vizet hozott neki, gyökerét locsolta, kérlelte, kérdezgette, de hiába.

Attól a naptól egészen szelíd lett a kis nyúl. Bánatos volt, nem huncutkodott többé, halkan járta a réteket. Nem dugta többé az orrát sehova, csak lógatta bánatosan. 

Eljött aztán a tél, és fehér takarót húzott a tájra.

Dideregve kerestek menedéket az állatok, aludni tértek, csak néha lehetett látni egy-egy lábnyomot a puha hóban.

A nyuszi is összehúzta magát. Mikor elindult egyszer-egyszer élelmet keresni, útba ejtette a diófát is. Fájó szívvel látta, hogy égett, megsebzett ágáról kemény jégcsapok lógtak, törzse hidegen, mozdulatlanul állt a mező szélén.

Sokára, nagyon sokára, de hirtelen, egyik napról a másikra érkezett meg a tavasz. 

A napsugarak szárazra és langyosra simogatták a földet, hogy az első virágok színesre fessék a tájat. A madarak boldog énekkel köszöntötték a jó időt, az állatok ébredezni, mozogni, játszani kezdtek.

A kis nyúlnak azonban nem volt kedve ugrándozni. A fáradtság, a szomorúság nem olvadt ki lelkéből, hiába sütette hasát és hátát a napsütésben.

Nézte csak az eget, nézte. Nem bánta már, hogy szemét zavarja a fény, könnycseppeket csalogatva elő belőle.

Egyszer aztán, a könnycseppeken át, mintha egy ismerős felhőt látott volna meg. Egy felhőt, ami apró volt és halovány.  

– Bár ne szidtalak volna! Bár ne haragítottalak volna magamra! Nem dobtál volna villámot a barátomra! – suttogta a nyúl neki és behunyta szemét.

Nem tudta, nem gondolta, hogy hangja elér a magasba, de egyszer csak érezte, hogy meleg esőcseppek hullanak fejére. Az esőcseppek összefolytak könnyeivel, kis patakba forrtak, és úgy áztatták a kemény földet puhára.

Mikor kinyitotta szemét, újra sütött a nap, és a zápor fátyolán keresztül szivárványt rajzolt az égre. De a nyuszi azt már nem vette észre.

Csak a kis zöld rügyet látta, nézte, ami éppen a feje felett mosolygott a diófa ágán.

– Kicsi rügy, kis levél! Kedves fa, felébredtél? – kérdezte bátortalanul, mire halkan, susogva, mintha csak a szél settengedne, hallatszott a válasz.

– Én vagyok az, kis nyuszi, kezdek újra éledni!

Felpattant erre a tapsifüles, ölelte, körbetáncolta a diófa törzsét, majd’ szétvetette a boldogság, úgy örült! Körbeszaladta aztán a mezőt is, nagyokat ugrálva. 

Visszatért a jó kedve, de a huncutságot azután egészen elhagyta. 

Sohasem felejtette, hogy hogyan mentette meg barátja a villámtól, és hogy mekkora szomorúság költözött a szívébe, amikor úgy hitte, el is vesztette megmentőjét.

A fa is meggyógyult nemsokára. Nyáron már szelíden ringatta zöld leveleit a meleg szellő, eltakarva sérült, csupasz ágát. Nem látta azt már senki, csak a kis nyúl, meg az arra tévedő madarak. De ha kérdezték, mi történt vele, bizony csak annyit susogtak vissza a levelek:

– Égtem másért, aludtam, tavasz eljött, gyógyultam. Halott ágam elvitte, a rosszalkodást messzire.