Andi és az öreg fa

Vidáman szaladt Andi végig a mezőn. Meztelen bokáját csiklandozta a huncut fű, a Nap sugarai pedig finoman simogatták arcát. Jóideje táncolt a virágok között, pörgetve fodros aljú szoknyáját. Kicsit ki is melegedett már ezért a fák közé indult, az árnyékba, hogy megpihenjen. Leheveredett a hűvösben és nézte az ágak között bekukucskáló kék eget.

Ám egyszer csak maga felett, az egyik fán a levelek között meglátott egy vadkörtét.

-Pont jó lenne uzsonnára! – gondolta, és fel is mászott érte. Ügyes kislány volt, hamar elérte a gyümölcsöt, de abban a pillanatban, hogy leszakította, ott termett egy mérges vénasszony, és rákiabált:

-Hogy merted letépni az utolsó varázskörtémet!?

Olyan hangosan ordított, és olyan váratlanul jelent meg a semmiből, hogy Andi ijedtében lepottyant az ágról, a gyümölcs pedig messzire gurult a fűben.

Jujj, na erre lett ám igazán dühös a vénasszony! A feje szinte lila lett mérgében!

A kislány borzasztóan félt tőle, és félénken próbálta elmagyarázni, hogy ő csak megéhezett, és igazán nem tudta, hogy rosszat tesz, ha leszedi a körtét.

-Ne tessék haragudni! – kérlelte az idegent.

Az asszony végül nagy nehezen elcsendesedett.

-Látod azt a kis hernyót a levelek között? Olyan ronda jószággá kellene, hogy változtassalak! De ha megkeresed az erdőben a legöregebb fát, és a legöregebb fa megbocsát neked, akkor én is megbocsátok. Naplementéig adok időt! – mondta fenyegetően Andinak, aki majdnem sírva fakadt a gondolattól, hogy esetleg ilyen csúnya kukaccá változtatja a vénasszony. 

Nem is akarta vesztegetni az időt, hanem felpattant és szalad, ahogy a lába bírta, be az erdőbe. Addig szaladt, amíg egy hatalmas nagy fa nem termett előtte. Széles, nagyon széles dereka volt, lombjával pedig több kicsi fának is árnyékot tartott.

-Biztosan ez a legöregebb fa az erdőben – gondolta a kislány.

-Bocsánat, kedves Legöregebb Fa! Azért jöttem, hogy elnézést kérjek, amiért letéptem az utolsó körtét arról a másik fáról. Mit tehetnék, hogy ne haragudj rám? – kérdezte, de a nagy fa nem válaszolt. 

Andi töprengeni kezdett. Mégis mitévő legyen, ha ez a fa nem áll vele szóba?

Eszébe jutott, hogy a kisöccse sem beszél, de ha összevesznek, egy öleléssel mindig meg tudja békíteni. Hátha az öreg fa is megbocsát neki, ha megöleli?

Megpróbálta átérni a karjaival, de olyan széles volt a törzse, hogy sehogy sem sikerült.

Nagyon elkeseredett, de úgy maradt sokáig, arcát a durva kérgéhez szorítva, ölelve, könnyeivel öntözve. Közben a Nap lement a dombok mögött, és kisvártatva a vénasszony is megjelent.

Andi megrémült. Hiszen nem sikerült a bocsánatkérés, és nem akart hernyóvá változni.

Gyorsan elbújt a fa girbegurba vastag gyökerei közé, a puha avarba és mohára.

Kikukucskálva pont a vénasszony lyukas cipőjét látta, ahogy ott toporog előtte, de hiába kereste. Aztán hallotta, hogy halkan sutyorogni kezd a fának. Nem értette, mit, de sejtette, hogy róla és a bűntettéről beszél neki.

A fa gyökerei közben pedig finoman, lassan egyre jobban köré fonódtak, simogatva, ölelve.

Biztonságban érezte magát. Elálmosodott és el is aludt.

Reggel volt, mire felébredt. Vidáman bújt ki a gyökerek közül, amik menedéket adtak neki.

Boldogan látta, hogy nem változott hernyóvá az éjszaka alatt. Megpördül fodros szoknyájában, és mégegyszer megölelte a fát, ezúttal azonban nem könnyezve, hanem mosolyogva. 

-Köszönöm, Legöregebb Fa! – mondta, simogatva a durva kérgét, majd nevetve szaladt haza.

Illusztráció: Láng Andrea