Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis hercegnő. Igen okos, bájos és bátor, cserfes kislány volt. Szeretett a palota napsütéses kertjében szaladgálni, csúszdázni és hintázni a saját kis királyi játszóterén. Élvezte ilyenkor, ahogy a puha zöld fű cirógatta meztelen talpát, a kedves napsugarak pedig pirosra simogatták mosolygós arcát.

  Történt aztán egy nap, hogy mikor a kertbe futott, csodás, soha nem hallott hangok csiklandozták meg fülét.

 – Vajon mi lehet ez? – gondolkozott, majd néma csendben, settenkedve, lopakodva a dallam irányába indult. Nem kellett ugyan messzire mennie, csak a rózsabokrokig, ahol a virágok körül vidám tündérek jártak táncot. 

Lenge, könnyű szárnyaik tündököltek a fényben, áttetsző, kékes lilás ruhájukból eper és rózsaillat áradt. Apró szájuk és csilingelő torkuk el nem fáradt az éneklésben.

A kis hercegnő lehasalt a fűbe, fejét kezére támasztotta és úgy hallgatta őket. Annyira megbabonázta a látvány, annyira elmerült benne, hogy észre sem vette amikor a Királynő szólongatni kezdte.

 – Kislányom, kislányom, jer haza! Vár rád a családi vacsora! – szállt a hangja. De a kis hercegnő nem figyelt. Nem hallotta az édesanyját, így nem is mozdult.

   Nem úgy a tündérek! Azonnal abbahagyták a táncot, először összesúgtak, majd a Királynőhöz repültek. Elébe álltak egyesével.

 – Itt vagyok, Királynő, énekem öleljen téged!
    Hangom oly hízelgő, én kislányod leszek, ha kéred! – dalolta neki kedveskedve az első, de már jött is a második.

 – Táncom varázsa bódítsa fejed, lányodként hadd jöjjek veled! – súgta neki és igéző táncra perdült.

Persze addigra már a kis hercegnő is látta, hogy a tündérek mind elröppentek a rózsabokrok alól és hallotta, hogyan kedveskednek az édesanyjának. Nem csak tánccal, énekkel, hanem mindenféle ajándékkal is. Virágot vittek lábához, meg tarka tollakból font koszorút, gyümölcsöt és csillogó köveket.

Megijedt ám a kis hercegnő! Próbált átfurakodni a tündérek gyűrűjén, de a lenge szárnyak erős és áttörhetetlen falként álltak elé. 

 – Bárcsak figyeltem volna édesanyám hangjára, amikor hívott! Bárcsak szaladtam volna hozzá! Most majd talál magának  a tündérek között szebb és kedvesebb kislányt helyettem! – sírta bánatosan, ám akkor megint hallotta a Királynő hangját.

 – Szépek vagytok tündérek,

    de belőletek nem kérek!

    Kedveskedni felesleges,

    az én lányom különleges! 

  Erre aztán szétszéledtek a tündérek, utat nyitva a megszeppent hercegkisasszonynak, aki végre boldogan szaladt az édesanyjához. Megölelte, megpuszilta, ölébe bújt.

– Sajnálom, hogy nem figyeltem! Bizony nagyon megijedtem! Minden tündér jobb, szebb nálam, nem repülök, nincsen szárnyam. Mégis engem öleltél meg,mondd csak Anyám, miért tetted?

 – Te vagy az én lányom, senkiért nem adlak,

    ezer közül mindig  téged választalak.

    Sok tündér nem ér fel szemed mosolyával,

    mert téged szeret szívem, minden dobbanással! – választolta a Királynő és megsimogatta a kislány haját, majd megfogta a kezét és besétáltak a palotába, ahol már várta őket a vacsora, ami éppen a hercegkisasszony kedvence volt.

    Tudod mi? Én meg nem mondom, találd ki! 

Írta: Csáktornyai Katalin