A tavasz ígérete

A bágyadt napfény lassan szökött be a földszinti ablakon, és mivel a rácsok útját állták, halvány sugaraival csíkokat rajzolt az asztalra. Dorka figyelmét nem kerülték el az árnyékok, csendes sóhajjal nyugtázta jelenlétüket, de a szorító érzés, a gondolat, hogy olyan, mintha csapdába esett volna, nem hagyta el lelkét.

Újra, meg újra nekifutott az előtte fekvő feladatnak, de sehogy sem állt össze az egész.

– Készen vagy? – kérdezte Klári, fejét bedugva az ajtón. 

– Mindjárt – válaszolta Dorka halkan, és felállt, hogy a mosdóba menjen. 

Megmosta az arcát egy kicsit, aztán csak nézte magát a tükörben, mintha a saját szeméből szeretné kiolvasni a megoldást. 

Nem akart kudarcot vallani mindjárt az első héten, nem akarta bevallani, hogy nem boldogul. És nem akart pont Kláritól segítséget kérni, attól a Kláritól, aki mindig katonás rendben tartotta a dolgait és aki mindig percre pontosan érkezett, természetesen talpig csinosba öltözve, mintha valamilyen életbevágóan fontos tárgyalásra készülne. Pedig nem készül!

Dorka tekintete a saját pólójára siklott. Imádta ezt a mintát, ezt a sárgás-arany színű mandalát, a sok apró ragyogó részletével. Mintha csak a nyár ezer szikrája lenne. 

Most mégis inkább valamiféle labirintust látott benne, egy olyan útvesztőt, amiből nem találja a kiutat, bármerre is indul. Mintha csak körbe-körbe járna benne fáradtan, miközben lábára fojtogató indák tekerednek. 

Nagy levegőt vett és visszaült az asztalához. 

A Nap közben feljebb haladt az égen, erősödő sugarait már a ház előtt álló fa levelei szűrték mintássá. Dorka belemártotta kezeit a fénybe, és hagyta, hogy bőrére is cirádákat rajzoljon. Jól esett neki a langymeleg simogatás, egy pillanatra a szemei is behunyta és érezte, hogy lassan megnyugszik. Újra nekifeküdt a feladatnak. Átnézte apróra, keresve a hibát, ami miatt nem boldogul vele, de továbbra sem találta a megoldást.

Akkor már tudta, hogy mégis szólnia kell, nem halogathatja tovább. Szégyen, nem szégyen, segítséget kell kérnie.

– Klára! – kiáltott át a szomszéd szobába, és azonnal fel is pattant, hogy átsiessen, mert az elhatározással egyidőben a bizonytalanság súlyos terhe legurult válláról és fürgévé tette . 

Ám ahogy felállt és az asztalára pillantott, mintha szikra lobbant volna az agyában, hirtelen bevilágítva a sűrű homályt.

– No, mi az? Sikerült befejezned? – szólt vissza közben kolléganője.

– Nem – mosolygott Dorka és az anyagra mutatott. 

– Hogyan tudnám befejezni? Hiányzik egy része! 

Klári elgondolkodva nézte az asztalt, majd felnevetett:

– És tényleg! Talán nálam maradt. Nem vettem észre.

– Ez az, hogy én sem! Csak most, mikor kicsit távolabbról megnéztem. 

– Néha nem árt kicsit messzebbről is megvizsgálni a dolgokat – bólintott Klári.

– Máskor meg pont, hogy közelebb kell menni – tette hozzá, és Dorka pólójára bökött.

– Én például csak most látom, hogy milyen szép virágok bújtak meg ebben a kavalkádban, itt a ruhádon. Érdekes minta. Emlékeztet a derekamon lévő tetoválásra. Na, gyere, fejezzük be gyorsan ezt az anyagot, tudod, hogy ma le kell adni. 

Dorka hirtelen válaszolni sem tudott. Meglepte a gondolat, hogy a szigorúnak és merevnek hitt kolléganője tetoválást rejteget az élére vasalt ruhája alatt. 

Persze örült a segítségnek, és ahogy elmerültek a munkában, úgy érezte, mintha a napsárga mandala, amit hol labirintusnak látott, hol szikrázó korongnak, most virágok illatát szórná az orra alá. A tavasz ígéretét.

  Vica hosszú percek óta bámulta üres tekintettel a képernyőt. Egyik kezével a fülbevalóját morzsolgatta, a másikkal az asztalon dobolt. Rossz szokása volt ez, az irodában már többször szóvá is tették neki, hogy zavarja vele a többieket. 

  De most éppen nem volt bent senki, így volt alkalma egészen mélyre merülni borús gondolataiba.

Jani el sem köszönt tőle reggel. Csak felöltözött és már ment is. Se puszi, se ölelés.

Mikor hidegült el ennyire tőle? Vajon hol csúszott el a dolog kettőjük között?

Igaz, ez az év nehéz volt mindkettőjüknek. 

Az elbocsájtástól való félelem beleitta magát lassan az életükbe. Az első álmatlan éjszakákat lassan felváltotta valamiféle csendes, alattomos feszültség és közben elszürkülve rohantak el a hónapok. 

  Aztán valahogy az évfordulós vacsora is elmaradt, és Vica hiába várt a romantikus kárpótlásra. Pedig azelőtt Jani mindig elő tudott állni valamilyen ötletes meglepetéssel. 

Egyszer, amikor színházba készültek, de a lány beteg lett, a fiú előadta neki az egész darabot egyedül. Sohasem felejti el, ahogy pizsamában, az ágyában fekve nézte végig a semmihez sem fogható előadást. 

  De most… Csak elmennek egymás mellett. Korábban vidám és meleg otthonuk mintha sarkvidékké változott volna.

Pár napja próbált vele beszélni erről, elmondani, hogy hiányoznak neki a meghitt percek, a beszélgetések, de amikor megszólította a férfit, és az rá nézett, mintha egy jeges fuvallat érte volna homlokát. Megdermedt és lelkébe fagyott a szó. 

– Talán egyszerűen csak kimerültek és kialudt bennük a láng? – tűnődött.

Nem hallotta, hogy nyílt az iroda ajtaja, így egy kicsit összerezzent, amikor Feri megszólította:

-Szereted a telet.

-Most ezt kérdezed, vagy mondod? – nézett fel rá Vica, és nem tudta nem észrevenni, hogy kollégája sötétbarna szeméből milyen simogató kedvesség árad. 

-Nem volt nehéz kitalálni – mosolygott a férfi. 

-Nyáron is téli háttérkép volt a monitorodon, ez a fülbevaló meg egészen olyan, mint egy darabka megfagyott tenger. 

Ujjai végével finoman megbillentette az említett ékszert, ami így lágyan himbálózni kezdett a lány nyakában.

Vica nem tudta volna megmondani, hogy a fülbevaló vagy a kéz érintése csiklandozza jobban, de érezte, hogy karja libabőrös lesz és arcába vér szökik.

-Szeretem a telet – válaszolta zavartan. – Szeretem, amikor mindent betakar a puha hó, és minden olyan szép lesz. Szeretem a csendes estéket. Szeretek bebújni a meleg takaró alá és inni egy forró csokit. És persze, szeretem azt is, hogy nem tart örökké, mert tudom, hogy felváltja majd a tavasz.. 

– Szép – válaszolta Feri röviden és tekintete nem árulta el, hogy az ékszert dicséri, a telet, vagy kolléganőjét, akihez mind közelebb hajolt.

  De Vica akkor már egészen máshol járt gondolatban. Hirtelen az órára pillantott.

– Ne haragujd, ezer dolgom van még, és sietek haza! – mondta, és a monitor felé fordult. 

Tényleg igyekezett gyorsan végezni, de így is estébe hajlott már a nap, mire hazaért.

Jani már otthon volt. Valamit molyolt az asztalánál, csak egy pillanatra nézett fel, amikor köszönt neki. 

Most nem bántotta a szótlanság. Forrócsokit készített, majd kezében a két bögrével ment oda a férfihoz. 

– Jössz? – kérdezte tőle mosolyogva és fejével a kanapé felé intett.

Jani egy pillanatig habozott, de aztán Vica mellé ült. Magukra húzták a puha, bolyhos plédet, és lassan, némán kortyolták a habos finomságot. Nem beszéltek, csak a kiskanál zörrenése hallatszott, ahogy odakoccant a bögre porcelán falához.

  Válluk és combjuk összeért, összeforrósodott, a gőzölgő ital pedig belülről égette testüket. Hamar melegük lett, mégsem mozdultak a takaró alól. 

Vica tudta, hogy odakint a sarkvidék várja. Sivár, hűvös vidék. Jeges szél és vacogás.

Tudta, hogy meg kell várnia az enyhülést a pléd védelme alatt, különben megfagy. 

De már nem volt benne félelem, érezte, hogy türelmesnek kell lennie.

A tavasz végül olvadó jégcsapok hangjával érkezett meg. A csillogó cseppek karjára gurultak, csiklandozták, majd pulcsija ujját áztatták. 

  Ezek a nedves-sós gyöngyök pedig övényt mostak fagyott lelkükbe, utat törve a hóvirágként előbújó szavaiknak. 

Hosszúra nyúlt az éjszaka, de amikor reggel vidám dúdolás foszlányai szűrődtek be Vicához a konyhából, már tudta: Hamarosan nyoma sem lesz a télnek.

Kollekció: CoConcrete

  Giza ideges és izgatott volt egyszerre. Új ruhája, amit kimondottan erre az alkalomra vett, mintha önálló életre ébredt volna, a legváratlanabb pillanatokban kezdett lázadásba. Hol a hátát dörzsölte, hol a pántja csúszott le, hol meg a harisnyáján felkapaszkodva késztette igazgatásra, pedig azzal az elhatározással indult el otthonról, hogy ez az ő napja lesz, az a nap, amikor mindenkinek megmutatja, hogy magabiztosan és éretten tudja kezelni a feladatot, amit kapott.

 Idén először bízták rá, hogy egy rövid kis beszéddel köszöntse az eseményre érkezett vendégeket, ő pedig nagyon komolyan vette a dolgot és napokig fogalmazta a szöveget, a létező összes ismerősének véleményét kikérve, majd a tükör előtt gyakorolva felmondta újra, és újra, amíg kívülről nem fújta már az egészet. 

 Mikor otthonról elindult, úgy érezte, hogy tökéletesen készen áll, de most, látva, ahogy lassan megtelik a pazar fényárban úszó terem emberekkel, elbizonytalanodott. 

Levett egy pezsgős poharat a felé nyújtott tálcáról, aprót kortyolt belőle és visszafogott mosollyal üdvözölte az ajtón belépőket. 

 Már éppen kezdte volna visszanyerni a nyugalmát, amikor váratlanul egy hideg kéz érintését érezte vállának meztelen bőrén, és ezzel egyidőben egy olyan illat kúszott az orrába, amit ezer közül is azonnal megismert, és ami mindig és most is ugyanolyan hatást váltott ki belőle, mint kislány korában. 

 Hideg verejték lepte el hátát és homlokát, combjai megremegtek, majd megfeszültek, mint egy ugrásra kész őz lábai, futásra készen, mégis a riadtságtól belegyökerezve a padlóba.

Ajkai kiszáradtak, szemét pedig önkéntelenül lecsukta, abban bízva, hogy amikor újra kinyitja, kiderül, hogy az érintés csak egy rossz álom része, egy olyan álomé, amit elfelejteni nem, csak túlélni lehet.

A kéz és az illatfelhő azonban ezúttal is fájó része volt a valóságnak.

Egy jól öltözött, ápolt férfihez tartoztak, aki vigyorogva szólt a lányhoz.

– Hát te is itt vagy, Kisgida! Évek óta nem láttalak! Igazán nem szép tőled, hogy felém se nézel már. 

 Giza nem válaszolt, kiutat keresve nézett körül a teremben, és mikor meglátta Esztert, ráakasztotta tekintetét, mint egy horgot, abban bízva, hogy sikerül magához hívni valahogy.

Szerencséje volt, barátnője megérezte a feléje küldött üzenetet, és ahogy észrevette a halovány arcot, azonnal odasietett. Átkarolta és elvezette onnan, sietve megjegyezve, hogy nem érnek rá csacsogni, hiszen mindjárt kezdődik a megnyitó. 

– A mostohaapád? – kérdezte aztán tőle.

– Az. Nem tudom, hogy kerül ide. Nem volt rajta a listán. És pont most! Én nem tudom így elmondani a beszédet, Eszti..! – suttogta, mikor végre kissé magához tért.

– Dehogynem! Nyugi! Itt vagyok! Menj a mosdóba, szedd össze magad egy kicsit. Van még pár perced. Tudom, hogy megtudod csinálni! Ne hagyd, hogy ez a szar alak elrontsa az estédet, amikor annyira készültél rá. 

 A női mosdóban csak pár elkésett hölgy igazgatta a frizuráját. Giza vizet eresztett a csuklójára, majd egy kicsit a tarkóját is megnedvesítette. Elővette a beszédet és átolvasta még egyszer. 

Mikor aztán kilépett az ajtón, furcsa látvány fogadta. A teremben, amit pár perce még élénk beszélgetés hangja töltött meg, most néma csend volt és minden arc a szélesre tárt bejárati ajtóra szegeződött, amin egy különös hölgy lépett be. Nem is lépett, inkább mintha lebegett volna, de nem holmi szélben táncoló pihéhez hasonlóan, hanem mint ahogy a súlyos viharfelhők úsznak az égen. Megérkezett és mindenféle hang vagy mozdulat nélkül parancsolta magára a figyelmet. Nem hasonlított senkihez, talán csak a kiegészítőkhöz, amiket viselt. Ugyanolyan titokzatos és különleges volt, mint azok.

Giza csodálattal nézte, elfelejtve az imént átélt szörnyű élményt, elfelejtve lámpalázat és idegességet. Szörnyű vágyat érzett, hogy a látomás közelébe mehessen, hogy megismerhesse, kérdezni szeretett volna, megvizsgálni és megérinteni a nyakára simuló különös ékszert, ami kísértetiesen emlékeztette a tájra, ahol gyermekora nyarait töltötte, ugyanakkor nagyon kevésnek is érezte magát ahhoz, hogy megszólítsa. 

 A hölgy azonban váratlanul ránézett a tömeg felett, egyenesen a szemébe, és egy halvány biccentéssel üdvözölte őt. Olyan apró, alig látható mozdulat volt ez, hogy talán senki sem vette észre rajta kívül. Gizára azonban úgy hatott, mintha tüzet fecskendeztek volna az ereibe. Erő és forróság járta át hirtelen. A kis színpadra lépett és mosolyogva, hiba nélkül mondta el köszöntő beszédét. A rövid taps után, amit kapott, körbenézett.

 Sem a mostohaapja, sem a látomásszerű nő nem volt már a teremben.

Nyakék: Sance Larena

Keserű szájízzel ébredt. A függöny mellett beszűrődő fény, ami máskor kedvesen simogatta, most bántóan szurkálta. 

Lassan mászott ki az ágyból, és a lehető legnagyobb csendben ment ki a konyhába. Nem akarta elveszíteni azt a pár értékes percet, ami váratlan ajándékként ma reggel az ölébe hullott, és alkalmat adott neki egy csendes kávézásra.

Férje már elment, a gyerekek még aludtak. 

De azért nem ült le. Ugyanúgy a pult mellett állva kevergette a cukrot a csészében, ahogy mindig. 

A másikkal álmodott. A másik férfival, aki nem a férje, és akit lángoló szenvedéllyel szeretett. Évek óta nem gondolt rá. Miért is gondolt volna? 

Nem voltak szeretők, nem is kívánta, hogy olyasmi történjen. Az első perctől tudta, hogy nem csak helytelen, amit érez, de butaság is. Nem volt már tapasztalatlan tinilány, hogy fel tudja mérni:  Nem is illett volna hozzá a férfi, nem működött volna az egész. Ostoba vágy volt, elvárások nélkül, mégis összetört a súlya alatt.

Elgyászolta már évekkel ezelőtt. Valahol örült is, hogy távozott az életéből és hogy újra boldog tudott lenni a férjével.

De most a férfi megjelent álmában, feltépve a régen behegedt sebet. Fájt neki az ébredés, hogy el kellett engednie újra, fájt a hiánya, és fájt a veszteség véglegességének gondolata.

Túlontúl keserűnek érezte a kávét, még egy kis cukrot tett bele, majd undorodva öntötte a lefolyóba. 

A telefonjáért nyúlt és üres fejjel pörgetni kezdte a semmitmondó bejegyzéseket rajta, egészen addig, amíg egy púderlila cipő fotója nem szaladt el a szeme előtt. 

Visszalépett a képhez és bámulni kezdte. A csinos kis topánka szinte megbabonázta, pedig egyáltalán nem passzolt a stílusához. Tipikus farmer-pólós anyuka volt, aki rendszerint szaladgáláshoz kényelmes cipőket húzott fel a lábára. Nem sokat foglalkozott a külsejével, ékszereket sem hordott. Néha elcsábult és vásárolt ezt-azt, de valahogy sohasem találtam meg magát a csinosabb öltözékekben.

De ez a cipő! Azzal a kis csillogó ezüst pánttal! Egy könnyű nyári ruhával csodálatosan állna rajta. 

Behunyta a szemét és elképzelte, ahogy végiglebeg az utcán, a langyos szél belekap a hajába… aztán… aztán virágból koszorút fon magának, az őzikék meg a tenyeréből esznek.

Ez utóbbi gondolatot már a jól bevált szarkazmus hívta életre benne, ami rendszerint rugalmas lasszóként rántotta vissza a földre mindig, amikor túlságosan belelovalta volna magát egy-egy elvadultabb ábrándba.

–  Persze. Majd púderlila cipőben dagasztom a saras homokot a játszótéren! – nevetett, mert nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért vágyik néha olyasmire, amiről pontosan tudja, hogy nem passzol az életébe. Közben másik kávét tett fel a kiöntött helyett. 

 Még éppen hogy meg tudta inni, mielőtt a lányok ébredezni kezdtek, és a reggeli készülődés káosza magával nem sodorta. 

Csak valamikor dél körül jutott eszébe megint az álom, és olyan erősen rántotta magával az emlék, hogy remegni kezdett. Tetőtől talpig átjárta a sikító hiányérzet. A vággyal teli üresség, ami fekete lyukat hasított belsejében, és húzni akarta magába, mintegy kifordítva lelkét.

Sírni szeretett volna, de nem volt egyedül. 

Kétségbeesetten próbálta elzavarni az érzést, és közben félve nézett körül valamiféle kapaszkodót keresve. 

Szeme a kolléganőjén állt meg, aki egészen különleges nyakláncot viselt aznap.

Finom fonalból csomózott, vagy talán kötött ékszer volt, bojttal a közepén. Még sohasem látott ilyet. Beszédbe elegyedett a lánnyal, és lassan a feszültség, a visszanyelt könnyek is elpárologtak belőle.

Délután könnyű léptekkel ment a gyerekekért. Az éjjeli álomkép már nem volt eszében. Szaladni lett volna kedve, úgy érezte, hogy szinte repül, és mikor egy kirakat előtt elsuhant, látta, hogy haját huncut csigákba tekeri a langyos szél. Meg is állt egy pillanatra, hogy megnézze magát.

Farmer és póló volt rajta, lábán szaladgálós cipő, ahogy mindig. De az arcán enyhe pír ragyogott és a pólója v-kivágásában, egy makramé nyaklánc feküdt puhán és simogatóan dekoltázsára.

Ezüst szálakkal díszítve, púderlila színben. 

Nyaklánc: Makroska

Mint megtépett hajó

csendes öbölbe érve,

úgy pihenek meg

ha hozzád bújom végre.

Kint vihar tombolhat:

Nem bánom, nem bánt engem,

melegítsd csendben

zajtól fáradt testem.

Nálad horgonyt vetek,

ugye megmaradsz nekem?

Minden kincsem Te vagy,

és hozzád húz a szívem.

Nyaklánc: ResiNor – gyantaékszerek