fbpx

Szólítsd meg a vásárlóidat egy kicsit máshogy!

Mutasd, mit készítettél! 
Novellát vagy verset írok róla.

Megszületik benned egy termék gondolata, és szívvel-lélekkel összeállítod, megalkotod.
Majd akárhányszor ránézel, különleges érzéseket ébreszt benned.
A teremtés izgalmát.
Megelégedettséget, büszkeséget.
Egy csöppnyi félelmet is: szeretni fogják?

Talán nem tudod, de ezekből a gondolatokból, a törődésből születik meg a tárgyak lelke.
Ettől lesznek szerethetőek, és emiatt tudják megszólítani azokat, akik nyitottak erre.
Szeretem megcsodálni és meghallgatni ezeket az alkotásokat, legyen az akár egy ékszer, táska, festmény, vagy bármi más.

Figyelem őket, és hagyom, hogy egy addig ismeretlen történetként fonjon körül az érzés, ami árad belőlük.

A szavak hálójába fogom ezeket a benyomásokat, hogy egy novellát vagy verset formáljak belőlük.

Követőid megállnak egy pillanatra.

Elgondolkoznak, megérinti vagy megmosolyogtatja őket, amit olvasnak, alkotásod pedig tökéletes illusztráció lesz mellette.

Érdekel, hogy milyen történet születik bennem a termékedet látva?
Keress meg, és beszéljünk róla!

Ahogy néztem és csodáltam, bársonyos hangján suttogni kezdett. Tán a tárgyak nem beszélnek, csak az alkotó kezek szenvedélyének rezgését adják tovább, körbefonva és megsimogatva azt, aki nyitott érintésükre.

Kíváncsi vagy, hogyan írok? Olvass bele:

Sokat nyűgösködött aznap a kislány, nehezen aludt el, de most végre Diának is jutott pár nyugodt perc. Kis ideig még hallgatta, ahogy a csöppség békésen szuszog, aztán tétován nézett szét a szobában.
Három órára várta Anikót, a legjobb barátnőjét, de a lakás persze még úszott. Hajtogatni kezdte a tiszta ruhákat, de kisvártatva olyan erős fáradtság és gyengeség járta át, hogy kénytelen volt félbehagyni a rendrakást.
Leült a kanapé karfájára és üveges szemekkel bámult maga elé. Fázott is, de nem akart felállni, hogy a pulcsiját megkeresse. Jól esett lebegni kicsit a semmiben, nem törődve a múló idővel, ami az elmúlt hónapokban mostoha társa lett.
Liza több, mint két hónappal korábban jött a tervezettnél. Váratlanul, akkor, amikor már azt gondolta, hogy minden a lehető legjobb úton halad. Amikor boldogan és izgatottan számolta vissza a napokat.
Akkor pár óra leforgása alatt megtanulta a súlyát és jelentését a szónak: Idő előtt.
Félelemmel és aggodalommal terhes hetek és hónapok következtek, és ő csak tette a dolgát. Tudta, hogy erősnek kell maradnia, és ott kell lennie, amikor csak lehet a kislánya mellett. Megtanulta, hogy a szívében felmerülő kérdésekre nem mindig van válasz, így a legtöbbet elzárta, eltemette magában. Megtanulta, hogy a remény és a bizonytalanság egymás édestestvérei, egymást el nem hagyják, és miközben az egyiktől simogatást kap, addig a másik fájdalmas, szúró tüskéket szúr a lelkébe.
Sokszor fojtogatta a sírás, de nem merte útnak engedni könnyeit. Félt, hogy háborgó tengerré változnak, elsodorják és nem tud majd helyt állni.
Aztán mikor hazajöhettek végre, megpróbálta belerázni magát a kismamák boldog, rózsaszín ködben úszó életébe. Amikor csak lehetett, magához ölelte a pici lányt, ringatta, simogatta, becézgette és mélyen magába szívta puha illatát.
De ilyenkor, amikor pár percre magára maradt, a kimondatlan szavak újra, meg újra beszivárogtak a bőre alá, és lassú, alattomos méregként szétáradva testében legyengítették azt.
Halk kopogás ébresztette most ebből süllyedésből. Elsőre fel sem figyelt rá, de amikor a mobilja is rezegni kezdett, az ajtóhoz lépett és kinyitotta.
Anikó állt a küszöbön.
– Nem akartam csengetni, hátha alszik Lizus – magyarázta, majd meglepetten nézett barátnőjére, amiért elmaradt tőle az üdvözlő mosoly.
– Mi a baj? Megbeszéltük, hogy ma jövök.
– Korán jöttél… – válaszolta Dia zavartan. – Én.. Én még nem voltam készen! – tette hozzá, elcsukló hangon.
– Még nem álltam készen! – ismételte és ezzel a mondattal az elmúlt hónapokban torkára fonódott szorító indák egyszerre pattantak szét benne, felszakítva a zokogást.
Sokáig álltak az előszobában. Anikó szó nélkül ölelte Diát. Tudta, hogy ezeket a könnyeket most ki kell engednie, hogy helyt adjanak a gyógyulásnak.
Lassan visszatért arcukra a mosoly, és amikor beljebb mentek a lakásba, halk nyöszörgés ütötte meg fülüket. Liza ébredezett.
Ki kellett venni a kiságyból, megölelgetni, aztán megcsodálni, hogy milyen apró, ennivalóan finom kezecskéi és lábai vannak.
De amikor kibontották az ajándékot, amit a vendég hozott, kis híján megint pityeregni kezdtek.
– Istenem, ez mennyire cuki! – nézegette Dia a dobozkát.
Egy icipici baba volt benne, édes virágszirom ruhácskában. Olyan volt, mint egy kis tündér! Felette a név: Liza. Alatta érkezésének dátuma, mögötte pedig születési súlya és hossza.
– Tetszik?
– Mi az, hogy! Annyira aranyos! A legszebb babaköszöntő ajándék, amit valaha láttam! Köszönjük! – mosolygott Dia, de egy pillanatra átfutott a fején, hogy mennyire más lenne azt a dátumot látni rajta, amit hét hónapig dédelgetett a szívében. Anikó azonban elkapta a gondolat árnyát és gyorsan el is hessegette:
– Tudod, mi jut eszembe ezekről a számokról? Hogy ezek egy bajnok adatai. És büszke lehetsz rá!
– Egy bajnok számai.. – ismételte Dia elgondolkodva, és ahogy közben újra magához ölelte Lizát, érezte, hogy talán mégis vannak tündérek, és léteznek olyan források, amiből egy fáradt anya újra, meg újra erőt tud meríteni.
 

Babaköszönő box: ZarinArt

  Vica hosszú percek óta bámulta üres tekintettel a képernyőt. Egyik kezével a fülbevalóját morzsolgatta, a másikkal az asztalon dobolt. Rossz szokása volt ez, az irodában már többször szóvá is tették neki, hogy zavarja vele a többieket. 

  De most éppen nem volt bent senki, így volt alkalma egészen mélyre merülni borús gondolataiba.

Jani el sem köszönt tőle reggel. Csak felöltözött és már ment is. Se puszi, se ölelés.

Mikor hidegült el ennyire tőle? Vajon hol csúszott el a dolog kettőjük között?

Igaz, ez az év nehéz volt mindkettőjüknek. 

Az elbocsájtástól való félelem beleitta magát lassan az életükbe. Az első álmatlan éjszakákat lassan felváltotta valamiféle csendes, alattomos feszültség és közben elszürkülve rohantak el a hónapok. 

  Aztán valahogy az évfordulós vacsora is elmaradt, és Vica hiába várt a romantikus kárpótlásra. Pedig azelőtt Jani mindig elő tudott állni valamilyen ötletes meglepetéssel. 

Egyszer, amikor színházba készültek, de a lány beteg lett, a fiú előadta neki az egész darabot egyedül. Sohasem felejti el, ahogy pizsamában, az ágyában fekve nézte végig a semmihez sem fogható előadást. 

  De most… Csak elmennek egymás mellett. Korábban vidám és meleg otthonuk mintha sarkvidékké változott volna.

Pár napja próbált vele beszélni erről, elmondani, hogy hiányoznak neki a meghitt percek, a beszélgetések, de amikor megszólította a férfit, és az rá nézett, mintha egy jeges fuvallat érte volna homlokát. Megdermedt és lelkébe fagyott a szó. 

– Talán egyszerűen csak kimerültek és kialudt bennük a láng? – tűnődött.

Nem hallotta, hogy nyílt az iroda ajtaja, így egy kicsit összerezzent, amikor Feri megszólította:

-Szereted a telet.

-Most ezt kérdezed, vagy mondod? – nézett fel rá Vica, és nem tudta nem észrevenni, hogy kollégája sötétbarna szeméből milyen simogató kedvesség árad. 

-Nem volt nehéz kitalálni – mosolygott a férfi. 

-Nyáron is téli háttérkép volt a monitorodon, ez a fülbevaló meg egészen olyan, mint egy darabka megfagyott tenger. 

Ujjai végével finoman megbillentette az említett ékszert, ami így lágyan himbálózni kezdett a lány nyakában.

Vica nem tudta volna megmondani, hogy a fülbevaló vagy a kéz érintése csiklandozza jobban, de érezte, hogy karja libabőrös lesz és arcába vér szökik.

-Szeretem a telet – válaszolta zavartan. – Szeretem, amikor mindent betakar a puha hó, és minden olyan szép lesz. Szeretem a csendes estéket. Szeretek bebújni a meleg takaró alá és inni egy forró csokit. És persze, szeretem azt is, hogy nem tart örökké, mert tudom, hogy felváltja majd a tavasz.. 

– Szép – válaszolta Feri röviden és tekintete nem árulta el, hogy az ékszert dicséri, a telet, vagy kolléganőjét, akihez mind közelebb hajolt.

  De Vica akkor már egészen máshol járt gondolatban. Hirtelen az órára pillantott.

– Ne haragujd, ezer dolgom van még, és sietek haza! – mondta, és a monitor felé fordult. 

Tényleg igyekezett gyorsan végezni, de így is estébe hajlott már a nap, mire hazaért.

Jani már otthon volt. Valamit molyolt az asztalánál, csak egy pillanatra nézett fel, amikor köszönt neki. 

Most nem bántotta a szótlanság. Forrócsokit készített, majd kezében a két bögrével ment oda a férfihoz. 

– Jössz? – kérdezte tőle mosolyogva és fejével a kanapé felé intett.

Jani egy pillanatig habozott, de aztán Vica mellé ült. Magukra húzták a puha, bolyhos plédet, és lassan, némán kortyolták a habos finomságot. Nem beszéltek, csak a kiskanál zörrenése hallatszott, ahogy odakoccant a bögre porcelán falához.

  Válluk és combjuk összeért, összeforrósodott, a gőzölgő ital pedig belülről égette testüket. Hamar melegük lett, mégsem mozdultak a takaró alól. 

Vica tudta, hogy odakint a sarkvidék várja. Sivár, hűvös vidék. Jeges szél és vacogás.

Tudta, hogy meg kell várnia az enyhülést a pléd védelme alatt, különben megfagy. 

De már nem volt benne félelem, érezte, hogy türelmesnek kell lennie.

A tavasz végül olvadó jégcsapok hangjával érkezett meg. A csillogó cseppek karjára gurultak, csiklandozták, majd pulcsija ujját áztatták. 

  Ezek a nedves-sós gyöngyök pedig övényt mostak fagyott lelkükbe, utat törve a hóvirágként előbújó szavaiknak. 

Hosszúra nyúlt az éjszaka, de amikor reggel vidám dúdolás foszlányai szűrődtek be Vicához a konyhából, már tudta: Hamarosan nyoma sem lesz a télnek.

 

Kollekció: CoConcrete

  Giza ideges és izgatott volt egyszerre. Új ruhája, amit kimondottan erre az alkalomra vett, mintha önálló életre ébredt volna, a legváratlanabb pillanatokban kezdett lázadásba. Hol a hátát dörzsölte, hol a pántja csúszott le, hol meg a harisnyáján felkapaszkodva késztette igazgatásra, pedig azzal az elhatározással indult el otthonról, hogy ez az ő napja lesz, az a nap, amikor mindenkinek megmutatja, hogy magabiztosan és éretten tudja kezelni a feladatot, amit kapott.

 Idén először bízták rá, hogy egy rövid kis beszéddel köszöntse az eseményre érkezett vendégeket, ő pedig nagyon komolyan vette a dolgot és napokig fogalmazta a szöveget, a létező összes ismerősének véleményét kikérve, majd a tükör előtt gyakorolva felmondta újra, és újra, amíg kívülről nem fújta már az egészet. 

 Mikor otthonról elindult, úgy érezte, hogy tökéletesen készen áll, de most, látva, ahogy lassan megtelik a pazar fényárban úszó terem emberekkel, elbizonytalanodott. 

Levett egy pezsgős poharat a felé nyújtott tálcáról, aprót kortyolt belőle és visszafogott mosollyal üdvözölte az ajtón belépőket. 

 Már éppen kezdte volna visszanyerni a nyugalmát, amikor váratlanul egy hideg kéz érintését érezte vállának meztelen bőrén, és ezzel egyidőben egy olyan illat kúszott az orrába, amit ezer közül is azonnal megismert, és ami mindig és most is ugyanolyan hatást váltott ki belőle, mint kislány korában. 

 Hideg verejték lepte el hátát és homlokát, combjai megremegtek, majd megfeszültek, mint egy ugrásra kész őz lábai, futásra készen, mégis a riadtságtól belegyökerezve a padlóba.

Ajkai kiszáradtak, szemét pedig önkéntelenül lecsukta, abban bízva, hogy amikor újra kinyitja, kiderül, hogy az érintés csak egy rossz álom része, egy olyan álomé, amit elfelejteni nem, csak túlélni lehet.

A kéz és az illatfelhő azonban ezúttal is fájó része volt a valóságnak.

Egy jól öltözött, ápolt férfihez tartoztak, aki vigyorogva szólt a lányhoz.

– Hát te is itt vagy, Kisgida! Évek óta nem láttalak! Igazán nem szép tőled, hogy felém se nézel már. 

 Giza nem válaszolt, kiutat keresve nézett körül a teremben, és mikor meglátta Esztert, ráakasztotta tekintetét, mint egy horgot, abban bízva, hogy sikerül magához hívni valahogy.

Szerencséje volt, barátnője megérezte a feléje küldött üzenetet, és ahogy észrevette a halovány arcot, azonnal odasietett. Átkarolta és elvezette onnan, sietve megjegyezve, hogy nem érnek rá csacsogni, hiszen mindjárt kezdődik a megnyitó. 

– A mostohaapád? – kérdezte aztán tőle.

– Az. Nem tudom, hogy kerül ide. Nem volt rajta a listán. És pont most! Én nem tudom így elmondani a beszédet, Eszti..! – suttogta, mikor végre kissé magához tért.

– Dehogynem! Nyugi! Itt vagyok! Menj a mosdóba, szedd össze magad egy kicsit. Van még pár perced. Tudom, hogy megtudod csinálni! Ne hagyd, hogy ez a szar alak elrontsa az estédet, amikor annyira készültél rá. 

 A női mosdóban csak pár elkésett hölgy igazgatta a frizuráját. Giza vizet eresztett a csuklójára, majd egy kicsit a tarkóját is megnedvesítette. Elővette a beszédet és átolvasta még egyszer. 

Mikor aztán kilépett az ajtón, furcsa látvány fogadta. A teremben, amit pár perce még élénk beszélgetés hangja töltött meg, most néma csend volt és minden arc a szélesre tárt bejárati ajtóra szegeződött, amin egy különös hölgy lépett be. Nem is lépett, inkább mintha lebegett volna, de nem holmi szélben táncoló pihéhez hasonlóan, hanem mint ahogy a súlyos viharfelhők úsznak az égen. Megérkezett és mindenféle hang vagy mozdulat nélkül parancsolta magára a figyelmet. Nem hasonlított senkihez, talán csak a kiegészítőkhöz, amiket viselt. Ugyanolyan titokzatos és különleges volt, mint azok.

Giza csodálattal nézte, elfelejtve az imént átélt szörnyű élményt, elfelejtve lámpalázat és idegességet. Szörnyű vágyat érzett, hogy a látomás közelébe mehessen, hogy megismerhesse, kérdezni szeretett volna, megvizsgálni és megérinteni a nyakára simuló különös ékszert, ami kísértetiesen emlékeztette a tájra, ahol gyermekora nyarait töltötte, ugyanakkor nagyon kevésnek is érezte magát ahhoz, hogy megszólítsa. 

 A hölgy azonban váratlanul ránézett a tömeg felett, egyenesen a szemébe, és egy halvány biccentéssel üdvözölte őt. Olyan apró, alig látható mozdulat volt ez, hogy talán senki sem vette észre rajta kívül. Gizára azonban úgy hatott, mintha tüzet fecskendeztek volna az ereibe. Erő és forróság járta át hirtelen. A kis színpadra lépett és mosolyogva, hiba nélkül mondta el köszöntő beszédét. A rövid taps után, amit kapott, körbenézett.

 Sem a mostohaapja, sem a látomásszerű nő nem volt már a teremben.

Sance Larena

Nyakék: Sance Larena

Keserű szájízzel ébredt. A függöny mellett beszűrődő fény, ami máskor kedvesen simogatta, most bántóan szurkálta. 

Lassan mászott ki az ágyból, és a lehető legnagyobb csendben ment ki a konyhába. Nem akarta elveszíteni azt a pár értékes percet, ami váratlan ajándékként ma reggel az ölébe hullott, és alkalmat adott neki egy csendes kávézásra.

Férje már elment, a gyerekek még aludtak. 

De azért nem ült le. Ugyanúgy a pult mellett állva kevergette a cukrot a csészében, ahogy mindig. 

A másikkal álmodott. A másik férfival, aki nem a férje, és akit lángoló szenvedéllyel szeretett. Évek óta nem gondolt rá. Miért is gondolt volna? 

Nem voltak szeretők, nem is kívánta, hogy olyasmi történjen. Az első perctől tudta, hogy nem csak helytelen, amit érez, de butaság is. Nem volt már tapasztalatlan tinilány, hogy fel tudja mérni:  Nem is illett volna hozzá a férfi, nem működött volna az egész. Ostoba vágy volt, elvárások nélkül, mégis összetört a súlya alatt.

Elgyászolta már évekkel ezelőtt. Valahol örült is, hogy távozott az életéből és hogy újra boldog tudott lenni a férjével.

De most a férfi megjelent álmában, feltépve a régen behegedt sebet. Fájt neki az ébredés, hogy el kellett engednie újra, fájt a hiánya, és fájt a veszteség véglegességének gondolata.

Túlontúl keserűnek érezte a kávét, még egy kis cukrot tett bele, majd undorodva öntötte a lefolyóba. 

A telefonjáért nyúlt és üres fejjel pörgetni kezdte a semmitmondó bejegyzéseket rajta, egészen addig, amíg egy púderlila cipő fotója nem szaladt el a szeme előtt. 

Visszalépett a képhez és bámulni kezdte. A csinos kis topánka szinte megbabonázta, pedig egyáltalán nem passzolt a stílusához. Tipikus farmer-pólós anyuka volt, aki rendszerint szaladgáláshoz kényelmes cipőket húzott fel a lábára. Nem sokat foglalkozott a külsejével, ékszereket sem hordott. Néha elcsábult és vásárolt ezt-azt, de valahogy sohasem találtam meg magát a csinosabb öltözékekben.

De ez a cipő! Azzal a kis csillogó ezüst pánttal! Egy könnyű nyári ruhával csodálatosan állna rajta. 

Behunyta a szemét és elképzelte, ahogy végiglebeg az utcán, a langyos szél belekap a hajába… aztán… aztán virágból koszorút fon magának, az őzikék meg a tenyeréből esznek.

Ez utóbbi gondolatot már a jól bevált szarkazmus hívta életre benne, ami rendszerint rugalmas lasszóként rántotta vissza a földre mindig, amikor túlságosan belelovalta volna magát egy-egy elvadultabb ábrándba.

–  Persze. Majd púderlila cipőben dagasztom a saras homokot a játszótéren! – nevetett, mert nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért vágyik néha olyasmire, amiről pontosan tudja, hogy nem passzol az életébe. Közben másik kávét tett fel a kiöntött helyett. 

 Még éppen hogy meg tudta inni, mielőtt a lányok ébredezni kezdtek, és a reggeli készülődés káosza magával nem sodorta. 

Csak valamikor dél körül jutott eszébe megint az álom, és olyan erősen rántotta magával az emlék, hogy remegni kezdett. Tetőtől talpig átjárta a sikító hiányérzet. A vággyal teli üresség, ami fekete lyukat hasított belsejében, és húzni akarta magába, mintegy kifordítva lelkét.

Sírni szeretett volna, de nem volt egyedül. 

Kétségbeesetten próbálta elzavarni az érzést, és közben félve nézett körül valamiféle kapaszkodót keresve. 

Szeme a kolléganőjén állt meg, aki egészen különleges nyakláncot viselt aznap.

Finom fonalból csomózott, vagy talán kötött ékszer volt, bojttal a közepén. Még sohasem látott ilyet. Beszédbe elegyedett a lánnyal, és lassan a feszültség, a visszanyelt könnyek is elpárologtak belőle.

Délután könnyű léptekkel ment a gyerekekért. Az éjjeli álomkép már nem volt eszében. Szaladni lett volna kedve, úgy érezte, hogy szinte repül, és mikor egy kirakat előtt elsuhant, látta, hogy haját huncut csigákba tekeri a langyos szél. Meg is állt egy pillanatra, hogy megnézze magát.

Farmer és póló volt rajta, lábán szaladgálós cipő, ahogy mindig. De az arcán enyhe pír ragyogott és a pólója v-kivágásában, egy makramé nyaklánc feküdt puhán és simogatóan dekoltázsára.

Ezüst szálakkal díszítve, púderlila színben. 

 

 

Nyaklánc: Makroska

 

– Basszus! Ezt nem hiszem el! – morgott Bori, mikor meglátta Zsófi cipőjét.
Alig két napja vette neki, de már nem volt rajta a csat. Nem volt olcsó, nem is ezt nézte ki neki elsőre, de annyira könyörgött érte. A pillangós csat miatt beleszeretett azonnal és lebeszélhetetlenül. A csat miatt, ami most hiányzik róla! Így eladni sem lehet majd.
– Zsófi! Zsófi, hol vagy? – kiáltotta dühösen és belépett a szobába. – Mi történt a cipőddel?
A kislány felnézett a képeskönyvből, de nem válaszolt. A szája széle azonban kezdett lassan lefelé görbülni és megremegni.
– Mi történt a cipőddel? – kérdezte újra Bori, kissé megenyhülve, miközben mellé lépett. Le akart hajolni hozzá, de megdermedt egy pillanatra, mert hirtelen mintha kívülről hallotta volna a saját hangját. Kívülről és nagyon távolról. Mintha körberepülte volna a Földet, a csillagokat, a mindenséget, és hosszú évek távlatából, az édesanyja szájából csendült volna vissza hozzá a mondat:
“Mi történt a cipőddel?”
Kicsi lány volt, körülbelül akkora, mint most Zsófi, amikor egy csodálatos lábbelit hoztak a szülei neki külföldről. Igazából egyszerű, áttetsző gumiból készült, de apró csillámok díszítették, és akkor az ő szemében gyönyörű volt, mint egy mesebeli hercegnő üvegcipellője! Le sem akarta venni.
Este az ágya mellé tette, másnap pedig abban ment a Duna-partra sétálni.
Ott aztán egy óvatlan lépésnél beleragadt az iszapba és hiába kereste, nem lett meg. Mikor az anyja meglátta, hogy félig mezítláb siet feléje, borzasztó mérges lett.
– Mi történt a cipőddel? – kiabálta dühösen, Bori pedig válaszolni sem tudott.
Sírni szeretett volna, sírni, mert annyira várta, hogy csilloghasson az új cipőjében. Annyira örült neki! Mikor felvette, igazi tündérnek érezte magát benne. És most elveszett!
Szeretett volna elbújni a vigasztaló, puha ölelésben, de a kezek, amiktől simogatást várt, most idegesen hadonásztak az orra előtt. Csak csendben nyelte a könnyeit, szólni akart, de összeszorult a torka.
– A pillangó miatt kérdezed? – zökkentette ki az emlékeiből Zsófi vékony hangja.
Csak bólintani tudott. Nézte a lányát, látta, hogy még mindig remeg a szája széle.
– Emlékszel, mit mondtam, amikor megvettük? – szólalt meg végre nehezen, kissé rekedt hangon.
– Hogy vigyázzak rá nagyon. Mert tündér pillangók vannak rajta, aki segítenek mindig hazatalálni – bólintott Zsófi.
Bori elmosolyodott. Már nem is emlékezett rá, hogy ezt mondta a kislánynak. Az ölébe húzta, megsimogatta a fejét, és úgy kérdezte:
– És mégis elhagytad?
– Nem hagytam el, Anya! Levettem az egyiket és rátettem a cipődre. Hogy te is mindig hazatalálj! Nekem elég egy is, vagy nem? – nézett rá, és tekintetében egyszerre volt büszkeség és egy kis félelem is.
Kiszaladt a szobából és Bori cipőjével tért vissza. Valóban, rá volt fűzve az egyik pillangós csat.
Bori a kezébe vette és megremegett. Végigfutott a hátán valami láthatatlan langyos szellő, és potyogni kezdtek a könnyei.
– Ne haragudj, Anya! Nézd, vissza tudjuk tenni! Nem akartam rosszat! – ijedt meg erre már egészen Zsófi.
– Nem haragszom, Kincsem! Csak örömömben sírok – törölte meg mosolyogva a szemeit Bori. – Mert végre megtaláltam a fél pár elveszett üvegcipőmet.
 

Rajz: Láng Andrea

Mint megtépett hajó

csendes öbölbe érve,

úgy pihenek meg

ha hozzád bújom végre.

 

Kint vihar tombolhat:

Nem bánom, nem bánt engem,

melegítsd csendben

zajtól fáradt testem.

 

Nálad horgonyt vetek,

ugye megmaradsz nekem?

Minden kincsem Te vagy,

és hozzád húz a szívem.

Nyaklánc: ResiNor – gyantaékszerek

Olyan jól működünk.
Tudod: együtt, mi ketten.
Mint két fogaskerék,
mi csak néha reccsen.
A homokszemeket
mi bekerül a gépbe,
kipörgetjük gyorsan,
nem zavar az éle.
 
Te tartasz mozgásban?
Vagy inkább én téged?
Egy lendület forgat,
hajt minket az élet.
De lelkem forgása
bizony lelassulna,
ha a szívem beléd
nem így kapaszkodna.
Így vagyunk mi, tudod
egymásnak teremtve.
Hisz nélküled minden
értelmetlen lenne.
 
Egy kis fogaskerék,
ami nem fordul már,
ez lennék nélküled,
ha velem nem volnál.
 
Kulcstartó: ResiNor

Mennyi idő alatt készül el?

Novellák, mesék vagy versek írását 

15 munkanapon belül vállalom.

Mennyibe kerül?

Idén még bevezető áron tudsz tőlem rendelni. 

A novellákat, meséket 6-7000 Ft körüli összegért vállalok, 

rövidebb verset 3-4000 Ft-ért, 

hosszabbat 9-12000 Ft-ért.

Pontos ajánlatért keress bátran!

Mire tudod felhasználni?

Posztolhatod Facebookon, a blogodon, megoszthatod érdekességként is. Követőidet érdekelni fogja, hogy milyen hatással lehet egy íróra a terméked. 

Karácsony előtt kérhetsz kimondottan karácsonyi témájú történetet vagy verset is, így nem kell gondolkoznod rajta, hogy milyen tartalommal kedveskedj vásárlóidnak.

Használhatod hirdetéshez, de akár termékleírások mellé is. 

Kérésedre saját oldalamon is szívesen megosztom, alkotásod fotójával és az elérhetőségeiddel együtt.

Mire lesz szükség hozzá ?

Egy fotóra a termékedről. 

Annak külön örülök, ha pár szót is tudsz róla mondani.

Megbeszéljük, hogy hol és hogyan szeretnéd majd felhasználni, verset vagy novellát, esetleg mesét kérsz, és csak azután ülök le megírni a történetet.

Amennyiben hirdetés vagy termékleírás lesz belőle, a célcsoportot is egyeztetjük.

Mi van, ha nem tetszik az eredmény?

Írásaimra elégedettségi garanciát vállalok. Amennyiben nem érzed az arculatodhoz illőnek a novellát vagy mesét, és nem szeretnéd felhasználni, a megrendeléstől elállhatsz, és a díját sem kell rendezned. 

 

Kivétel ez alól, ha olyan verset kérsz, ami konkrétan a termékedről és annak tulajdonságairól szól, vagyis csak és kizárólag a terméked mellé használható.

Ezzel kapcsolatban minden esetben előre tájékoztatlak.

Mivel foglalkozom még?

Versek

Egyedi, személyre szabott verseket írok különleges alkalmakra. Születésnapra, évfordulóra, köszönő ajándékként. Gyermekeknek és felnőtteknek, bármilyen témában.

Mesék

Gyermekrajzról vagy adott témáról, szereplőről írok egyedi meséket.

Ajándékok

Kézműves tárgyakat, ékszereket is szívesen párosítok az ajándék verseim mellé.

Kérdésed van? Vagy csak ötletelnél?

Vagy nézd meg a többi írásomat itt: