Nyár volt, korán ébredt a Nap. Miután nagyot nyújtózott, bekukucskált Emma szobájába, hogy megsimogassa a kislány szempilláit.

De bizony elkésett. Emma már ébren volt és a reggelijét majszolta. 

Evés után kicsit segített még édesanyjának elpakolni, de aztán türelmetlenül várta, hogy végre indulhasson biciklizni. Igazi, pedálos biciklivel, pótkerék nélkül!

Hiszen már nagylány, aki ősszel iskolába megy. 

– Elmehetek az utca végéig? – kérlelte aztán odakint anyukáját.

– El-el, de a nagy fánál fordulj vissza! 

Emma boldogan tekert. Figyelte az utat, figyelte a járókelőket és ügyesen irányította a biciklit. A nagy fa mellett megállt, le is szállt a nyeregből, hogy visszaforduljon. 

Hanem mikor újra elindult volna, furcsa hangokat, zörgést, nyivákolást hallott.

A fa mögött rozzant kerítés volt, a kerítés mögött pedig egy még rozzantabb házikó. A házikó udvarán két macska hempergőzött, birkózott, verekedett a fűben. 

Egy fehér és egy fekete macska. Őket hallotta meg a kislány. Pofozták, karmolták egymást és közben fel-feljajdultak. 

Emma bosszúsan kiáltott rájuk:

– Szabad így verekedni? Rossz cicák! 

A két macska megijedt a szótól. A fehér felszaladt a fára, a fekete meg felugrott a rozzant házikó ablakába. 

Akkor vette észre a kislány, hogy gyönyörű, fehér rózsa nyílik az udvarban. De olyan szép, amilyet még sohasem látott!  Illata erősen hívogatta, szinte megbabonázta.

A kapu tárva, nyitva állt, hát gondolkodás nélkül belépett rajta. A virághoz szaladt és leszakította. 

De jaj! Ahogy reccsent a rózsa szára, egyszeriben a földbe gyökerezett Emma lába. Mintha csak odaragadt volna. Mozdulni sem tudott. 

A rozzant ház kertje pedig egyszerre széjjel futott, hatalmasra nőtt, mint egy mező. A kerítés, a kapu, ami az imént csak pár lépésre volt, most csak halványan látszott a messzeségben.

– Jajj, az anyukám! Jajj, a biciklim! Hová lett a járda? -ijedt meg a kislány.

A vénséges vén ház azonban még mindig ott volt mellette. Ablakában a fekete macska felborzolta hátán a szőrt és dühösen fújni kezdett. Leugrott a fűre, éppen Emma elé. Egyet fordult, kettőt mordult és egy csúnya, fekete boszorkánnyá változott!

Görbe orra szinte az álláig ért, bozontos hajában pókhálók fehérlettek, szeme szikrákat szórt.

Félelmetes látvány volt! Emma szeretett volna elszaladni, menekülni, de a lába még mindig a földhöz volt ragadva, mintha csak ezernyi gyökér tartaná fogva.

– Hogy mertél a kertbe jönni? Hogy merted a rózsámat leszakítani? – kiabált rá a boszorkány rekedt, fülsértő hangon.

A kislány remegve állt előtte, de úgy félt, úgy reszketett, hogy felelni nem tudott.

– Büntetésül bokorrá változtatlak, hogy örökké a kertem dísze legyél! – morogta a banya, majd körbejárta, vizslatta Emmát. 

– Itt-ott ugyan nem árt rajtad egy kis igazítás! Hozom is a metszőollót! – nevetett a banya.

Megeredt már erre a kislány könnye, sírt, zokogott, félt, hogy mi lesz vele.

Hanem, ahogy a fekete banya befordult a rozzant ház ajtaján, a nagy fáról Emma elé ugrott a fehér macska. Egyet fordult, kettőn nyávogott és kedves fehér boszorkává változott.

– Egy percig se félj, kicsi lány! – vigasztalta Emmát.

– Csak tedd, amit mondok! Gyorsan hajolj le és áss a kezeddel egy gödröt. Addig áss, amíg egy színes követ nem találsz, azt tedd el! A gödörbe pedig állítsd bele a letépett rózsa szárát.

Hajolt rögtön a kislány, amennyire a leragadt lábai engedték. Ásta a földet két kicsi kezével. Meg is találta a kavicsot és a zsebébe rejtette. Amikor aztán a virág szárát a helyére szúrta, a növény azonnal gyökeret eresztett.

Éppen akkor ért vissza a fekete boszorkány, kezében egy hatalmas ollóval.

– Meg ne rettenj, kicsi lány! Csak mondd utánam hangosan, amit súgok!- mondta halkan Emmának a fehér boszorka. 

Ha rossz voltam, javítom.

Jó boszi a barátom.

Görbe seprű, kormos macska,

Nem bánthat a rossz boszorka!

Ahogy ezeket a szavakat Emma kimondta, érezte, hogy oldódik a lába, engedi a szorítás. De ahogy egyet lépett, a fekete boszorka mérgesen kapott utána.

    Bizony hiába! Mert a fehér boszorka egyet fordult, kettőt sóhajtott és csodaszép paripává változott. Emma a hátára ugrott és már vágtattak is át a mezőn, át a kerten a rozzant kapu felé. A fekete banya ugyan utánuk akart indulni, de hosszú, bozontos pókhálós haja a visszaültetett rózsa tüskéjébe akadt, az illatos virág tépte, húzta vissza, nem engedte a banyát.

A fehér ló pedig Emmával a hátán átugrott a kapun, és ahogy a kerítésen túl voltak, a rozzant házikó udvara megint zsugorodni kezdett és éppen akkora lett, mint volt. A rózsa ott illatozott a közepén, a tövénél pedig egy fekete macska kaparta dühödten a földet.

– Ne aggódj, ide már nem jöhet utánunk – mondta a paripa a kislánynak, majd egyet fordult, kettőt nyerített és fehér hajú kedves boszorkánnyá változott.

– A bátorság kövét keresi, amit eltettél. Tőlem lopta el hosszú, hosszú évekkel ezelőtt, azóta civakodunk, verekszünk folyton, de nem sikerült eddig soha visszaszereznem – tette hozzá magyarázatképpen.

Emma elővette zsebéből a színes kavicsot és a jó boszorkánynak nyújtotta, de az asszony csak megsimogatta a kislány kezét.

– Most már a tied. Vigyázz rá! Megtanítom neked a varázsigéket, amivel használni tudod, jól jegyezd meg őket! 

Az első varázslat egy cserevarázslat, ami segít neked, hogy a félelmet másik érzéssel helyettesítsd.

– Másik érzéssel? – csodálkozott Emma.

– Bizony. A félelmet kicserélheted izgatottságra vagy büszkeségre is. Például, ha ismeretlen helyre kell menned, előfordulhat, hogy félsz, mert nem tudod, mi vár rád ott. Hogy milyen emberekkel találkozol, hogyan fordulnak majd hozzád. Ilyenkor a félelmet kicserélheted kíváncsiságra. 

– Ezt nem teljesen értem – válaszolta a kislány.

– Félsz-e most valamitől?

– Talán. Talán attól, hogy mégis utánam jön a gonosz banya.

– De hiszen ez csak kíváncsiság! Kíváncsi vagy, hogy utánad tud-e jönni. 

– Igen, de félek is, hiszen, ha utánam jön.. akkor.. akkor. Nos, akkor villámgyorsan visszatekerek anyukámhoz! Kíváncsi vagyok, hogy a görbe lábaival utolérne-e. Nagyon gyorsan és ügyesen biciklizek! – nevetett a kislány. 

És miközben nevetett, a fehér asszony rásimogatta ujjait a csodás kőre, és hangosan kimondta a varázsigét: 

Ha félek is, erős vagyok!

Bátorságnak kaput nyitok.

A félelmet kicserélem,

megnyugszik a szívverésem.

Emma érezte, hogy már nem is fél. Szíve és szeme mosolygott.

– Minél többször próbálkozol ezzel a varázslattal, annál könnyebben megy majd – mondta kedvesen a fehér asszony, majd folytatta:

– A második varázslathoz az emlékeidet kell a kőbe zárni. Ehhez fel kell idézned azokat az emlékeket, amikor féltél valamitől, mégis bátran cselekedtél. Vagy amikor olyan dolgokat tettél meg, amiktől mások félnek.

– Például, amikor először mentem rendes igazi biciklivel, úgy hogy nem is fogott senki? 

– Igen! Ez egy bátor emlék. Jó lesz a kavicsba zárni, most meg is teheted. Hunyd le a szemed, érezd a kezedben a követ és emlékezz arra, amikor bátor voltál! Aztán mondd ki:

Voltam már hős, leszek újra!

Erősödök napról napra!

Kis kavicsom szét nem mállik,

eredj tőlem, gonosz pánik!

Emma csukott szemmel elismételte a varázsigét és igyekezett megjegyezni minden szavát. 

Mikor újra felnézett, sem a fehér asszonyt, sem a rózsát, sem a fekete macskát nem látta sehol. 

Hanem a varázslatos kő ott volt a tenyerében.

Zsebre dugta és aztán gyorsan visszabiciklizett az anyukájához, aki már nagyon várta. 

Soha többet nem találkozott a gonosz banyával. De bizony, ha találkozott volna, akkor sem ijedt volna meg, hiszen a bátorság titka nála maradt.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer a világon egy roppant nagy erdő suttogó fákkal, a roppant nagy erdő szélén pedig egy kicsi házikó tündöklő ablakokkal. Ebben a kicsi házikóban élt egy kedves család: Apa, Anya, két bájos kislány és egy kutyus.

A nagyobbik lányt úgy hívták, hogy Éda. Ez a történet róla szól, na meg a kiskutyájáról, Cseni kutyusról, aki egy nap nagy riadalmat okozott a házikóban.

Különleges nap volt az, éppen Éda születésnapja. 

Előző este alig bírt elaludni, annyira izgatott volt! Alig várta, hogy reggel a Napocska sugarai bekukucskáljanak az ablakon és megsimogassák arcát.

Már pattant is ki az ágyból!

– Ma van a születésnapom! – rikkantotta, felébresztve ezzel a kishúgát is, aki akkor még álmosan dörzsölte szemeit. 

Éda gyorsan megmosakodott, aztán a szekrényéhez szaladt. Melyik ruháját vegye fel a különleges alkalomra? 

Csinos kislány volt, szeretett szépen öltözni, a fiókok és polcok tele voltak gyönyörű szoknyákkal és harisnyákkal, de most mégis nehezen tudott választani.

Végül, mikor elkészült, a tükör elé állt, hogy megnézze magát. Pördült egyet jobbra, pördült egyet balra, puha haja csak úgy repkedett az arca körül.

– Olyan vagy, mint egy kis tündér! Boldog Születésnapot! – mondta neki mosolyogva Anya, mikor belépett az ajtón.

– Bárcsak tényleg tündér lehetnék! – sóhajtotta Éda.

– Akkor csuda dolgokat tudnék csinálni! Varázsolni és repülni! Segíteni mindenkinek, akinek szüksége van rá!

– Hiszen most is olyan segítőkész vagy! És tudod, nem minden csodához kellenek tündérszárnyak. Néha elég, ha csak az eszünket és a szívünket használjuk – simogatta meg Anya a kislány buksiját. Csenki kutyus pedig, mintha csak értené miről beszélnek, helyeslően csóválta farkát.

Éda nagyon okos volt és figyelmes. A szülei nagyon büszkék voltak rá és nagyon szerették. 

Reggeli után együtt játszottak, így vidáman teltek az órák, de Éda lassan kezdett türelmetlen lenni.

– Mikor kapom meg az ajándékokat? – kérdezte Apát.

– Majd ebéd után. Ne légy türelmetlen! 

– De én most szeretném! – toppantott a kislány kissé morcosan, és ahogy toppantott, véletlenül Cseni lábára lépett, aki éppen ott sündörgött körülötte.

– Jajj, ne haragudj kiskutyám! – hajolt le hozzá Éda, hogy megsimogassa, de addigra a kiskutya kiszaladt a szobából, ki a házból, be a ház mellett álló roppant nagy erdőbe.

– Várj meg, Cseni! Gyere vissza! – kiabáltak utána, de addigra messze járt.

– Utána kell mennem! – jelentette ki elszántan Éda, és már húzta a cipőjét, de a család még visszatartotta.

– Mielőtt elindulsz, nyisd ki az ajándékaidat. Segítségedre lehetnek útközben! – mondta Apa, és három dobozt vett elő.

Az első dobozban a kishúga ajándéka volt. Egy gyönyörű színes rajz, és egy festett kavics. 

A kavicsra egy piros pöttyös katica volt festve, a rajz pedig a környéket ábrázolta. Rajta volt a házikó, a házikó mellett a roppant nagy erdő, az erdő mellett egy végtelen kék tó, a tó mögött pedig egy napsütéses rét, amiről az a hír járta, hogy tündérek laknak a virágai között.

Édának nagyon tetszett az alkotás. Tényleg hasznát tudja majd venni útközben, hogy ne tévedjen el.

A második dobozban egy gyönyörű pörgős szoknya volt. A legszebb, amit a kislány valaha látott! Bele is bújt azonnal.

– Ez egy különleges szoknya, Éda – mondta neki az apukája. 

– Titokzatos ereje van, nem árulhatom el, hogy mi, de majd meglátod, ha eljön az ideje. Csak figyelj rá, ha szólni akar hozzád!

A harmadik dobozban egy kisebb doboz volt. Puha bársonnyal bevont ládika, aranyszínű zárral.

– Ezt ne nyisd még ki! – figyelmeztette Anya.

– Ebben a ládikában egy tündér lakik, aki segíteni tud neked, ha baj van. De csak akkor nézd meg, amikor tényleg szükséged van rá, különben elillal a varázslat és soha többé nem látod!

Éda egyik ámulatból a másikba esett! Borzasztóan örült az ajándékoknak és nagyon gyötörte a kíváncsiság is, de tudta, hogy sietnie kell, ha meg szeretné találni a kiskutyáját és érezte, hogy szüksége lesz kalandja során a most kapott csodálatos tárgyakra is.

Elköszönt hát a családjától és bátran nekivágott a hatalmas erdőnek.

Az erdő nem volt félelmetes, gyakran játszottak itt a kishúgával. Figyelték a madarakat, az ágakon ugráló mókusokat, tobozt és makkot szedtek kiskosárba, amikor szép idő volt.

De az öreg tölgyfánál messzebb sohasem mentek, mert onnan még éppen látszott a házuk teteje, és ott még éppen hallották, amikor édesanyjuk hazahívta őket.

Cseni kutyus pedig éppen erre szaladt, látszottak a kis tapancsának nyomai az ösvényen és bizony nem állt meg a vastag fánál, így ezúttal Édának is tovább kellett mennie.

Igen ám, de merre induljon? 

Itt már magas fű volt, a fűben pedig nem talált lábnyomokat. Balra fenyőfák sorakoztak, jobbra pedig fiatalabb tölgyfák.

Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmilyen okosság, így végül balra fordult.

Már lépett volna a fenyők irányába, de nem tudott elindulni mégsem, mert valami visszarántotta.

Mi történhetett? Ugyan mi fogta meg a ruháját?

Hát egy tüskés bokorba akadt a vadonatúj pörgős szoknyája!

Ejj, de mérges lett erre a kislány! Hanem azért igyekezett megnyugodni, és óvatos mozdulatokkal kiszedni a szúrós ágak közül a fodrokat. Nagy nehezen sikerült is, és megkönnyebbülve látta, hogy nem szakadt el az anyag a szép ruhácskán.

– Most már folytathatom az utat – gondolta. De ahogy elindult volna újra a fenyők felé, hogy, hogy nem, a szoknya megint beleakadt a bokorba.

– Na, de ilyet! – bosszankodott. 

– Ennek már a fele sem tréfa! – gondolta, és sírni támadt kedve. Úgy örült az új szoknyának! És Apa azt mondta, hogy csoda ereje van! Mi lesz, ha most elszakítja? – morogott, és ezúttal sehogy sem boldogult a tüskékkel. Szorosan fogták a fodrokat.

Vagy a fodrok fogták a tüskéket..? 

Hirtelen fény gyúlt Éda buksijában.

– Mi van, ha a szoknya nem akarja, hogy a fenyők felé menjek? – jutott eszébe.

– Talán a tölgyes irányába kellene indulnom? – mondta ki hangosan, és csodák csodájára erre azonnal kiszabadult a bokorból, és egyszerre egy vékony hangocska is megszólalt a feje felett.

– Nagyon jó gondolat! A fenyők mögött veszélyes szakadék húzódik, a szakadékban pedig gyorsan száguldó patak folyik. Elég egy óvatlan mozdulat és könnyen belepottyan bárki, aki arra szalad. 

Éda csodálkozva nézett fel a fára, ahonnan a hang jött.

Egy kis vörös mókus beszélt onnan hozzá.

– Hát te tudsz beszélni? – kérdezte csodálkozva.

– Tudni éppen tudok, csak nem szoktam az emberekkel. De látom, hogy neked tündér szoknyád van, így tőled nem félek.

– Azt nem tudom, hogy tündérszoknya-e, de azt tudom, hogy most segített, hogy rossz irányba ne menjek – örült meg a kislány, de azonnal meg is rémült.

– Mi van, ha Cseni arra rohant, és beleesett a patakba? 

– A kiskutyád? Ő járt erre nem régen? Egészen biztosan a tölgyes felé ment, a tóhoz, onnan pedig a virágos mezőre, mert a tündérek városát kereste! El is igazítottam, megmutattam neki az irányt! 

– Ez igazán kedves volt tőled, kicsi mókus! Akkor én is arra megyek, meg kell keresnem és kibékítenem, amiért véletlenül a lábára léptem – mondta Éda, és szaladni kezdett a fák között. 

Itt a fák között azonban már nem volt ösvény, és hamarosan el is tévedt. Nem tudta, merre menjen, hol leli a nagy tavat.

Fáradtan és kissé kétségbeesve huppant le a fűre, és elővette a kis tarisznyáját, amibe az ajándékokat tette. Nagyon megörült neki, mikor látta, hogy édesanyja egy kis elemózsiát is csomagolt el neki. Falatozni kezdett és közben a kishúga rajzát nézegette. De milyen jól tette, hogy alaposabban szemügyre vette! Hiszen a tó mellett egy kis hegy is van! Ha megtalálja a hegyet, megtalálja a tavat is!

És ahogy körbenézett, már meg is látta a fák felett a hegy tetejét! Arra kell indulnia!

Gyorsan bekapta az utolsó morzsákat is, és összehajtogatta a rajzolt térképet, hogy visszategye a táskájába.

De nini! Mi van a papír hátulján? Most vette csak észre, hogy a hátoldalára üzenetet is írtak:

“Ami kívül Katica,

belül lehet, hogy csiga.

Ha a csigát megleled,

az utad könnyebb lehet.”

Mit jelentsen ez..? Eszébe jutott a kis kavics, amit szintén a kishúga adott neki.

Elő is vette és séta közben nézegette, forgatta a kezében. Hol lehet a csiga, ami könnyebbé teszi az útját? Nem értette a versikét.

De ahogy ezen gondolkodott, már a hegy lábánál is találta magát. Megpróbált rajta felmászni, ám sehogy sem tudott felkapaszkodni. Hiába futott neki újra, meg újra, mindig visszacsúszott.

– Bárcsak tényleg tündér lennék! – gondolta. – Akkor egyszerűen csak átrepülnék felette!

– Talán most kinyithatnám a kis ládikát, amiben a tündér lakik. Hiszen igazán bajban vagyok – morfondírozott, de közben a kezéből kiesett a kis festett kavics, és a sziklára pattanva ketté törött.

Már csak ez hiányzott! A gyönyörű ajándék odalett! Milyen csalódott lesz a kishúga, ha megtudja.

Éda szomorúan szedte össze a kavics két darabját, hátha össze tudná valahogy illeszteni. De mit látott?

A kavics belsejében egy régi-régi megkövesedett csigaház lapult! 

– Hát itt a csiga, amiről a vers szól! De hogyan tud nekem segíteni?

Törte a fejét a kislány, törte nagyon. Gondolkozott erősen, és közben bámulta hol a csigát, hol a hegyet.

Végre eszébe jutott valami! A hegy is csak egy nagy kavics, és lehetnek benne olyan titkok, mint a katicában az elrejtett csigaház.

Megnézte hát jobban a nagy hegyet. Körbejárta, egy-két helyen meg is kocogtatta a falát. 

És lám, egy helyen, ahogy félrehúzta a növényeket, egy bejáratot talált! És az üregből fény szűrődött ki! Ott kijárat is van!

A hasadék nem volt túl széles, de Éda pont befért rajta.

– Kicsi szoknyám! Nem állítasz meg? – nézett a fodros ruhadarabra, de az vidáman ringatózott a lábain, így nekibátorodva bemerészkedett. 

Hamarosan újabb növényfüggönny csüngött előtte, és ahogy szétnyitotta, meglátta rögtön a végtelen tó kék vizét is!

– Hurrá! Átkeltem a nagy hegyen! – táncolt örömében. 

Éda okos kislány volt, így mielőtt a partra indult volna, a két kavics darabot az átjáró két széléhez tette. 

– Így megtalálom újra az átjárót majd! – gondolta.

– Nem tud elbújni előlem a növények mögött! Most már csak a tavon kellene átkelni. Vajon Cseni hogyan ment át a túlpartra? Egyáltalán eljutott idáig? – morfondírozott Éda, mert már nagyon aggódott a kiskutyáért.

– Cseni, Cseni! Miért kellett elszaladnod! – tört ki belőle kétségbeesetten, mire egyszercsak csobogást hallott a tó vizében. 

Felnézett, hát egy gyönyörű fehér hattyút látott maga előtt. 

– Miért szomorkodsz, kicsi lány? – kérdezte tőle, miközben hosszú nyakát kecsesen ingatta.

– A kiskutyámat keresem – válaszolta Éda.

– A kiskutyádat elvitte a Tündérkirálynő a tündérek mezejére. Minden reggel erre hajózik a szirmokból font vitorlásán, hogy aztán magányosan sétáljon a parton, de ma összetalálkozott a kis barátoddal és hívta, hogy tartson vele a palotájába. Láttam, mikor a szelek hátán hazament vele.

– Ó, jajj! Édes kiskutyám! Már biztosan nem is emlékszik rám, olyan jó dolga lehet ott! De utána kell mennem, bocsánatot kell tőle kérnem, hátha mégis visszajön velem – szomorkodott a kislány.

– Hogyan jussak el a rétre, mikor nekem nincsen hajóm?

– Majd én elviszlek, ne szomorkodj! – ajánlotta a hattyú, mert megesett rajta a szíve.

– Hanem vigyázz, hogy a lábad ne érjen a szárnyamhoz, mert akkor mindketten elveszünk a tó vizében! Én ugyanis tündér hattyú vagyok, nem állhatom az emberi bőr érintését! 

– Vigyázok! – ígérte Éda, és már érezte is, hogy a szoknyája, mintha csak tudná, hogy szükség van rá, a lábára tekeredik és betakarja, egészen a bokájáig.

Így ült fel a hattyú hátára, de kezével kapaszkodni nem tudott, hát a szép madár javaslatára a kis táskája fogantyúját dobta át a nyakán, és azt fogta erősen, mint valami gyeplőt.

A hattyú lassan emelkedni kezdett, és felszállt Édával a magasba. Fel a tó fölé, a felhők közé.

A kislány lenézett és látta a nagy vizet, a partot, a hegyet, amin átbújt, a tölgyest és azon túl a házukat is, ami egészen picinek tűnt innen az égből. Mintha Apát és Anyát is látta volna, ahogy a ház előtt állva az erdőt kémlelik:

Vajon mikor ér haza a lányuk? 

Éda szemeit elfutotta a könny. Vágyott haza a családjához és hiányzott neki Cseni. El is fáradt nagyon az úton, és tudta, hogy visszafelé sem lesz sokkal könnyebb dolga.

De mikor újra lepillantott, már látta a tó túlpartját, a virágos mezőt, a virágos mezőn táncoló apró tündéreket és a rét szélén egy csodálatosan tündöklő, csillogó palotát, amit virágszirmokból és harmatgyöngyökből építettek.

Ennek a palotának a kapujában tette le a hattyú és sok szerencsét kívánt neki.

A kapu azonban zárva volt és két szarvasbogár őrizte.

Éda nem mert közelebb menni, mert a bogarak hatalmasak voltak hozzá képest. De hatalmasak voltak a fűszálak és a virágok is, amik körbevették a palotát. 

– Mi járatban? – kérdezte tőle az egyik őr, mikor látta, hogy tanácstalanul álldogál előttük a kislány.

– Cseni kutyáért jöttem! – bökte ki Éda.

– Cseni kutya már a Tündérkirálynő paripája! – válaszolta a szarvasbogár. 

– A királynő rajta akarja belovagolni a mezőt este.

– Az én kiskutyámon? – csodálkozott a kislány. Hiszen az ő kiskutyája egészen apró teremtés. Hogyan is ülhetne bárki a hátára?

– Akárhogy is, engedjetek be kérlek! Látnom kell őt! – jelentette ki az őröknek.

– Beléphet ide bárki, engedély nélkül. Bárki, aki tündér – vonta meg a vállát a szarvasbogár.

Erre már elszontyolodott Éda. Hogyan fog bejutni palotába? Hiszen ő csak egy egyszerű kislány. 

Itt van a hosszú út végén és már csak egy kapu választja el a céljától, mégsem mehet be?

Ekkor eszébe jutott, hogy van még egy dobozka a táskájában! 

A ládika, amiben egy igazi tündér lakik. De mit is mondott Anya? Csak akkor nyissa ki, ha igazán szüksége van segítségre, különben elillan a varázslat.

Nézegette, forgatta, simogatta a dobozt. Nem tehet mást, ki kell nyitnia, most, vagy soha! Hiszen a benne lévő tündér bemehet a palotába, kihozhatja neki Csenit!

Óvatosan, félve, csukott szemmel pattintotta fel az aranyos zárat, és csak lassan, nagyon lassan emelte fel a tetejét, félve, hogy elröppen belőle a tündér.

De nem röppent belőle ki semmi és senki. 

Édának megint könny szökött a szemébe.

Hát rosszkor nyitotta ki? Odalett a csoda?

Mérhetetlenül szomorú lett. A könnyein át azonban látta, hogy megcsillan a ládika teteje belül. A Nap sugarai villámlottak elő belőle.

Akkor jobban megnézte és észrevette, hogy egy tükör van benne.

Szipogva emelte a szeme elé, és lám! Olyat látott benne, hogy a szája is tátva maradt tőle!

Ott volt a tükörben a tündér! 

Aranyfényű hajjal, csillámló szemekkel, selyem suhogású szoknyában, mosolygott rá.

Éda nevetve nézte, szinte táncra perdült örömében.

– Tündér vagyok! Tündér vagyok! Én vagyok a tüvndér! – lelkendezett sokáig, majd határozottan belépett a palota kapuján. A két mogorva szarvasbogár meg sem moccant, ahogy könnyű lábaival áthaladt közöttük.

A palotában azonnal meglátta a királynőt. Egy puha mohaágyon ült, ruhája a szivárvány minden színében pompázott, mégis áttetsző volt és halovány, mint a hajnali köd mögött bujkáló napfény.

Cseni ott állt az ágy mellett és ahogy meglátta Édát, hangos csaholással odaszaladt hozzá.

Volt nagy öröm! Éda borzasztóan boldog volt, hogy megtalálta kispajtását! Hosszú percekig csak ölelte és simogatta.

Hanem azért azonnal feltűnt neki, hogy milyen hatalmas lett a kutyus!

– Veled meg mi történt? Hogy nőttél ilyen nagyra? És hogyan jössz így velem haza, hogy még a házba sem férsz majd be?

– Nem ő nőtt nagyra, hanem te lettél pici, mikor átkeltél a tavon – válaszolta mosolyogva a Tündérkirálynő.

– A tündérek igen kicsik, hiszen virágok között laknak és lepkeszárnyon repülnek. Amint visszatérsz a túlpartra, megint nagyobb leszel, és Cseni kisebb lesz nálad.

– Hát visszatérhet velem? Nem akarod itt tartani, hogy rajta lovagolhass?

– Nem, ha ő is haza szeretne menni veled – mondta kedvesen a királynő.

De erre már Éda megint elszomorodott. Eszébe jutott, hogy miért szaladt el a kiskutya, és hogy miért jött utána.

– Ne haragudj rám, drága Cseni, hogy bántottalak véletlenül! Kérlek bocsáss meg!

– Nem haragszom, édes gazdám! Nem azért jöttem el, mert haragudtam! – válaszolt erre a kutyus. 

Éda már meg sem lepődött, hogy beszélni is tud, hiszen ez Tündérország, itt úgy látszik, bármi megtörténhet.

– Akkor miért szaladtál el? – kérdezte csodálkozva.

– Hogy a legszebb ajándékot megkeressem neked születésnapodra! Egy igaz tündér fejdíszt! És nézd, a királynő adott is nekem egyet!

Valóban, a Tündérkirálynő egy bársony párnát vett elő és ott ragyogott rajta egy csodálatos ékszer, amit napsugarakból kovácsoltak és pillangó szárnyáról vett csillámporral díszítettek. Három drágakő is volt rajta.

– Egy a bátorságodért, egy az okosságodért, egy pedig azért, hogy tudd, csodálatos és különleges vagy!

Édának eszébe jutott a kis tükör, amit az édesanyjától kapott, és a pár szó, amit reggel mondott neki:

“Nem minden csodához kellenek tündérszárnyak.”

Megköszönte szépen az ajándékot, de visszaadta a királynőnek.

– Azt hiszem, erre már nincsen szükségem! Tartsd meg Fenség, és gondolj rám, ha előveszed. Nagyon szép tőled, hogy visszaadod a kiskutyámat, mikor pedig láthatóan magányos vagy itt a palotában. Szeretném, ha tudnád, hogy hálás vagyok a jó szívedért.

A Tündérkirálynő ezen egészen megdöbbent. Sok vándorral találkozott már, de mindig csak kérni jöttek. Soha senki nem mondott neki ilyen kedveset.

Halovány arca egészen felderült, szemei ragyogni kezdtek. Megölelte Édát és megígérte, hogy soha nem felejti őt el.

Aztán a tó partjáig kísérte őket, ahol egy apró csengőt vett elő. A csengő hangjára hamarosan felbukkant a hófehér hattyú, ami idehozta a kislányt.

A gyönyörű madár most egészen hatalmas volt Édához képest. 

A Tündérkirálynő a hátára terített egy puha takarót, hiszen tudta, hogy nem érheti emberi érintés a tollait. Márpedig, ahogy átkelnek a tavon, Éda nem lesz többé tündér.

És valóban, mire leszálltak a parton, a kislány újra nagyobb lett és Cseni sem magasodott már föléje, hanem úgy szaladgált a lábainál, ahogy régen.

– De hosszú út vár még ránk hazaig! – sóhajtott Éda, ám ahogy ezt kimondta, hallja ám, hogy nagy ujjongással szalad eléje Apa, Anya és a kishúga.

Nem bírtak már rá otthon várni, így utána indultak.

A hegy lábánál megtalálták a félbetört kavicsot, úgyhogy tudták, hogy itt kell keresniük a kislányt.

Jujj, mennyire örültek egymásnak!

Együtt indultak aztán haza, miután elfogyasztották az elemózsiát, amit magukkal hoztak. Útközben Éda elmesélte, milyen kalandjai voltak, így gyorsan elrepült az idő és hamarosan otthon is találták magukat a házikóban.

– Aztán megtaláltad a tündért a ládikában? – kérdezte tőle Anya, mikor este betakargatta az ágyban.

– Meg én! És már azt is tudom, hol keressem legközelebb.

– Na és hol? – kérdezte az anyukája, és szorosan átöltelte a kislányt.

– Hát itt. Pont itt, az ölelésedben! – nevetett Éda boldogan, majd lehunyta szemeit és elaludt, hogy édes álmot álmodjon. Álmában újra a tündérek országában járt és a Tündérkirálynővel vitorlázott.

Így volt? Nem így volt? 

Tán Cseni kutya megmondja, ha beszélni tud majd újra.

Egy szép csütörtöki reggelen Csiga Csanád álmosan ébredt, és ahogy kinyitotta a szemét, egyből elgondolkodott.

– Milyen nap is van ma? – kérdezte magától, majd a naptárhoz csúszott.

Csiga lévén nem ment ez valami gyorsan, így mire odaért, bizony dél lett.

– Ajjaj! Már csütörtök van! – ijedt meg, mikor ránézett a dátumra. – Vasárnap tartom a szülinapi bulimat, a meghívókat meg elfelejtettem szétküldeni! Most mi lesz? – gondolta pánikolva, miközben lassan elővette az ebédre készített salátát a hűtőből.

– Hogyan küldjem szét így a leveleket? – törte tovább a fejét evés közben. – Holnap péntek, aztán szombat, nem sok időm maradt! – nézte búsan az üres tányért aztán, és úgy döntött, hogy ma kivételesen nem mosogat el egyből, hanem inkább elrohan feladni a meghívókat.

Összeszedte őket és elindult a postára.

– Szép estét, Csiga Csanád! – köszönt neki Heléna, a Holló. – Sajnos már zárva vagyunk. Gyere vissza holnap! – mondta, és el is repült.

Hiába kiabált utána a kis csiga!

Csanád majdnem sírva fakadt. Mi lesz így vele? Szomorúan indult haza, sűrűn potyogtatva könnyeit.

– Szép jó reggelt! Miért vagy olyan szomorú? – kérdezte tőle Szöcske Szilárd, mikor meglátta a háza előtt.

– Elfelejtettem feladni a meghívókat! Pedig nagy bulit akartam vasárnap csapni a szülinapomon. A tortát már megrendeltem. De most egyedül leszek! Senki sem fog így eljönni! – hüppögött.

– Hm-hm – gondolkozott a szöcske. – Én el tudok szaladni a meghívókkal a postára. De sajnos már péntek van. Valószínűleg csak hétfőre érnének célba.

– Ighe-ehen! Tuhu-dohom! Há-hát, pohont ehz ahz! – bőgött a kis csiga.

Szilárd nem is tudta, hogyan vigasztalja. Rengeteg dolga volt még, és ő sem tud százfelé szakadni, hogy mindenkihez elmenjen személyesen. Megígérte barátjának, hogy ha más nem is, ő biztosan ott lesz bulin, majd elköszönt, és sietett tovább.

Csiga Csanád egyedül maradt bánatával.

– Khm! Bocsánat! Elnézést! – szólította meg egyszer csak valaki a magasból, a feje fölül. – Bocsánat, nem akartam hallgatózni, mégis meghallottam, hogy mi bánt. Szerintem én tudok neked segíteni!

A kis csiga csodálkozva nézett fel. Egy pitypang mosolygott rá. Fehér bóbitás fejét kedvesen ingatta a fű között.

– Hamarosan útra kelnek az érett magocskáim, kicsi ejtőernyőjükkel messzire fognak szállni, a szélrózsa minden irányába. Pont a mai napra vártam, hogy elbúcsúzzak tőlük. Miért ne mondanád el neki az üzenetet, ők pedig elviszik a többi állatnak – javasolta.

Csanád nagyon megörült az ajánlatnak! Elmondta az üzenetet a pitypangnak, aztán nagy levegőt vett és pfúúúú! Elfújta a bóbitát.

A pihék pedig szálltak, kergetőztek a levegőben, majd messzire repülve eltűntek a szeme elől.

A csiga izgatottan várta a születésnapját. Vajon célba értek a meghívások? Jönnek vendégek hozzá?

Vasárnap reggel már Szöcske Szilárd az ajtóban állt. Nem felejtette el ígéretét! Vidáman köszöntötte barátját. És alig hogy beljebb kerültek volna, már kopogott a következő vendég. Aztán még egy, és még kettő.

Végül egészen megtelt a kicsi csiga kicsi háza! Hatalmas bulit csaptak, és ajándékot is hozott mindenki.

Csanád pedig, a maga csigatempójában olyan sokáig bontogatta az ajándékokat, hogy mikor végzett, felnézett és a fejére csapott:

– Milyen nap is van ma? Csütörtök? De hiszen vasárnap névnapom lesz!

Lustán indult tova a tél. Pelyhes hóval, jéggel átszőtt csizmájával komótosan lépte át a messzi hegyeket, borzongató szellőket húzó sálja még fel-fel derengett reggelente, de a tavasz illatos seprűje már virágokat söpört lábnyomaiba.

A fák is ébredeztek álmukból, zöld gúnyájukat kezték magukra fonni, mintha csak bálba készülnének. 

A széncinege tűnődve nézte őket egy darabig, majd élelem után indult. Talált is még néhány magot, de bizony fintorogva tologatta őket ide-oda apró kis csőrével.

Másra fájt már a foga a hosszú téli diéta után. Hernyóra, roppanós bogarakra, tavaszi lakomára!

– Kipp – kopp! – hallatszott egyszer csak, és a levelek megrezzentek körülötte.

A harkály kopácsolt az egyik fán, majd hosszú nyelvével jókora kukacot húzott ki a kéreg alól. A cinkének bizony megkordult a gyomra, mikor látta, hogy a kövér falat eltűnik barátja torkában. Az éhség nyomán pedig kiváló ötlete támadt. 

– Jó reggelt, Harkály koma! Kora reggel ilyen keményen dolgozol már?

– Keményen, keményen, hogy a begyem megteljen! 

– Kiváló, dicséretes! – bókolt a cinke.

– Hanem azért a pihenés, a szórakozás se maradjon el! – tette hozzá.

– Miféle szórakozás? – nézett rá barátja.

– Este nagy bált tartok. Tavasz mulatságot! Minden madárnak ott a helye. Lesz lakoma, tánc és móka. Öt kukac a belépő ára. 

– No, akkor máris kifizetem neked! – örült meg a harkály és kezdte előhúzni a falatokat a fa törzséből, de bizony csak hármat sikerült odaadni a cinkének, nem talált többet hirtelen az öreg fában.

– Sebaj! Ne is keresd a maradékot, nincs már arra idő. Inkább segíts nekem, járd körbe az erdőt, kutasd fel a madarakat, szólj mindenkinek a bálról! De a belépőt el ne felejtsd mondani! Aki nem hoz kukacot, vagy bogarat, az kimarad a mulatságból! 

A harkály rábólintott a dologra, indult is, repült fáról fára, mindenhová bekopogtatott.

– Kipp-kopp! Gyertek este bálba! Öt falat az ára! – zengett a hír.

A cinke pedig előre örült neki, hogy jól teletöltheti a bendőjét majd a belépőkkel. Már csak zenészt kellett szerezni, de az ugyan nem volt nehéz. A három kukacot, amit a harkálytól kapott, a rigónak adta, aki ezért a bérért szívesen vállalta a dalolást.

Alig telt el egy-két óra, erdő-mező megmozdult, mintha csak a tél viharai tértek volna vissza, szárnycsapásoktól lett hangos a táj. Zúgtak a fák, zörögtek a levelek, minden madár vadászatra indult, hogy összegyűjtse a kért kukacokat.

Egy kicsi, fiatal szürkés-barnás madárka félve repkedett a sürgés-forgás közepén.

Nagyon szeretett volna eljutni a mulatságra, azonban csak négy bogarat sikerült megfognia estig, azzal állítottoda a bálra.

A falánk cinege bizony nem engedte be: 

– Hozd el a maradékot, akkor jöhetsz mulatozni! – mondta szigorúan, a kis madárka pedig szomorúan repült vissza a mezőkre. 

Nézte, kutatta a fákat, leste a földet, vizslatta a virágokat, hogy hol találhatna még egy kukacot vagy rovart. Nem is fáradt hiába, hiszen egyszer csak meglátott egy csodaszép piros pillangót. Szárnyait illegetve készült nyugovóra térni éppen, amikor a kis barna madár huss, elkapta!

Vergődött ám a lepke a madárka csőrében kétségbeesetten, de még könyörgött is neki!

– Engedj el, kérlek, engedj el kismadár! Nem ártok én senkinek! Nem rágom meg a zöld leveleket, mint a csúf hernyók! Nem ásom ki a növények gyökereit! És lásd, milyen sovány falat vagyok én! Engedj el kérlek! – siránkozott, és ahogy verdesett, könnyű szárnyairól hullott a csillogó hímpor, rá a kismadár begyére, egészen pirosra festve tollait.

Jószívű volt a madárka, megsajnálta a pillangót és hagyta, hogy szabadon tovaszálljon.

 Így aztán üres kézzel, falat nélkül, vöröslő beggyel ment vissza a bálba, remélve, hogy talán mégis bejuthat. 

A mulatság javában állt már, mikor odaért. Szólt a rigódal, táncolt a szárnyas népség, csiviteltek nagy hangon. A cinke annyi kukacot falt be, hogy félreállt a hasa tőle, csak pihegve gubbasztott a fűben. Átkozta már magában falánkságát.

És jaj! Bizony a nagy lármában senki se vette észre, hogy egy nagy karvaly köröz felettük az égen, éhesen leselkedve, hogy lecsapjon az óvatlan bálozókra.

Csak a kis barna madár látta meg az ellenséget, ahogy odaérkezett és egyszerre kiabálni kezdett, ahogy a torkán csak kifért.

– Vigyázzatok! Karvaly les rátok! Vigyázzatok!

Ám a nagy ricsaly közepette a cinkén kívül senki sem hallotta szavát. De a cinke is hiába hallotta, képtelen volt megmozdulni.

Nagy levegőt vett hát a szürke kismadár és repült, repült, fel magasra a ragadozó felé, hogy majd útját állja.

Nem gondolt félelemre, nem gondolt rá, hogy baja eshet, csak ment egyenesen az ellenség elébe. Az járt az eszében, hogy ő is elengedte a piros pillangót, tán a karvaly is elengedi a sok mulatozó szárnyast.

A karvaly ugyan hamar észrevette, hogy megindult felé egy követ, és előre nevetett magában. Fente már az éles csőrét az oktalan kismadárra.

Hanem mikor az orra elé reppent a vakmerő jószág, csak megnézte magának.

– Vajon miféle szerzet vagy, hogy ide mersz jönni, velem szembe szállni? 

– Nevem nincsen, lábam remeg, csak hagyj itt minket, szépen kérlek! – kérlelte a kismadár.

A ragadozó pedig jól megnézte magának a bátor kis csőröst, és ahogy nézte, látja ám, hogy az a mellén pirosas foltot visel.

– Tán rokonom távolról ez a kis vörösbegyű madárka – gondolta magában, hiszen ő is rozsdás-vöröses tollakat viselt a nyaka alatt. Tett még néhány kört a bál felett, végül aztán odébb állt szó nélkül.

Hogy a kismadár kérése hatotta meg, vagy a piros tollak, azt ugyan már nem tudni, de az bizonyos, hogy azóta visel vörös foltot magán a vörösbegy, és hogy azóta sem rendezett soha aztán több mulatságot a cinke.

Zölden domborodó dombok között csendben csörgedezett egy kis patak. A patak partján fűzfák ágait hintáztatta a langymeleg szellő, a fák árnyékában pedig egy kisfiú ücsörgött. 

Ezt a fiút Nándinak hívták és éppen horgászott. 

Figyelte az úszót, hogy mikor rezdül meg a víz felszínén és közben meg-megkordult a pocakja. Bizony éhes volt már. Reggel óta nem evett és a nagy fogásra is hiába várt ezidáig. Már éppen arra gondolt, hogy mégis hazamegy spagettit enni, amikor egyszer csak megrándult a bot. 

Hopp, ugrott is érte gyorsan, még éppen időben sikerült megragadnia, hogy el ne vigye a nagy hal, ami bekapta a horgot. Mert erős hal volt ám, mint egy bivaly! Vagy inkább, mint egy cápa! 

De Nándit sem kellett félteni, mert tartotta magát, meg a csodás fogást! 

Húzta, eresztette a zsákmányt, amíg az el nem fáradt és végül aztán ott vergődött az ügyes horgász kezeiben. 

Vergődött, vergődött, aztán, mikor látta, hogy nem megy vele semmire, egyszer csak megszólalt: 

– Engedj el kérlek! 

– Nem tehetem! – válaszolta Nándi, akit nagyon meglepett, hogy a hal beszélni is tud.

– Nem engedhetlek el, mert szörnyen éhes vagyok! – tette hozzá.

– Mégis engedj el! Ha elengedsz, megmutatom, hol van a csodás kagyló barlangja! A csodás kagylóban három értékes gyöngy van, a gyöngyök árából pedig akkora lakomát csaphatsz, amekkorát csak akarsz!

A lakoma hallatán Nándi pocakja újra megkordult, szájában pedig összefutott a nyál. 

– No, az nem lenne rossz! Hol van hát az a barlang?

– Csak a patak mentén kell tovább sétálni. Át egy nagy mezőn, aztán keresztül az ágas-bogas erdőn és már ott is vagy! Elkísérlek, segítek neked megtalálni a kagylót, csak eressz vissza a vízbe!

A fiú elengedte a halat, az pedig vidáman ugrott vissza a hullámok közé. Egy pillanatra elmerült, de aztán újra kidugta a fejét és intett is:

– Erre, erre! Kövess a parton! – mondta és szélsebesen úszni kezdett.

Nándi futott utána, szaladt, míg oda nem értek a nagy mezőhöz. A nagy mező mellé érve azonban meg kellett állniuk kicsit. 

Ott ugyanis éppen edzést tartottak. Sorra rúgták kapura a labdát a focisták, a kapus meg nagyokat vetődött.

– No, ezt még én is ki tudtam volna védeni! – csúszott ki a fiú száján az egyik rúgás után, mire egy közelben álló focista odaintette magához.

– Gyere akkor, gyere ide a kapuba! Lássuk, mit tudsz! Ha elkapod a labdát, a tiéd lehet! – mondta neki kedvesen.

Nándi nem volt rest, kipróbálta magát és akkorát ugrott a labda után, mintha csak szárnyai lennének! 

– Ügyes kapus vagy! – ismerte el a focista és tényleg odaadta neki a labdát.

Nándi boldogan szaladt vissza vele a halacskához.

– Nézd, mit kaptam! – mutatta neki az ajándékot.

– Hanem most már irány a barlang. Messze van még?

– Nincs már messze, ott van ni, nézd, az ágas-bogas erdő, ott kell keresztülvágni. Hanem majd a pókokkal nem árt vigyázni!

– Pókokkal? – rettent meg Nándi.

– Erről eddig egy szót sem szóltál! – korholta a halacskát.

– Ne félj, tudom, hogyan kell lefegyverezni őket. Itt röpködnek a szúnyogok a parton, fogjunk össze egy marékra valót! Amit összefogunk, azt a Pókkirály elé letesszük és nem fog bántani téged senki! 

Nándi nagyon félt a pókoktól, de gondolta, ha már idáig eljött a gyönyökért, akkor csak nem fordul vissza üres kézzel. Megfogott hát jónéhány szúnyogot, és az erdőbe érve letette őket egy fa tövébe.

Kisvártatva meg is jelent egy apró jószág. Alig volt nagyobb egy köldökszösznél, de igen gyorsan szaladt a nyolc lábával! Egyenesen a szúnyogokhoz ment. Megnézte őket, majd a fiúra pillantott.

– Jóféle lakomát hoztál, menj hát békével át az erdőn!

– Te vagy a pókok királya? – kérdezte Nándi.

– Én bizony. Tán csodálkozol, hogy ilyen apró vagyok, ugye?

– Bizony azt hittem, hogy csak egy hatalmas pók lehet király!

– Apró vagyok, de én fonom a legerősebb hálót. Ezért vagyok én a király. Tegyél csak próbára, ha nem hiszed.

– Elhiszem, felség! – mondta a fiú, mert szeretett volna már továbbmenni. Bátorság ide, vagy oda, a hideg futkosott a hátán, ahogy a pókot nézte. Elköszönt hát és csak akkor nyugodott meg teljesen, mikor kiért az erdőből.

– Remélem, most már hamarosan a barlanghoz érünk és nem vár ránk hasonló meglepetés! 

– Igen. Azaz nem. Vagyis de – hebegedett össze-vissza a halacska.

– Azt hiszem elfelejtettem említeni, hogy a barlang száját egy sárkány őrzi – bökte ki aztán.

– Egy sárkány?!? – döbbent meg Nándi, de akkor már meg is látta a nagy hegy lábát.

A nagy hegyet egy nagy hasadék osztotta ketté, a hasadékon vízesés zúdult kifelé, a vízesés felett pedig egy sziklából faragott híd feküdt keresztbe.

Ezen a hídon sétált fel-alá egy hatalmas szörny. Szüntelen morgásra nyíló szájában villogtak az óriási, éles fogak.

– Hiszen ez nem sárkány, hanem egy T-rex! – állapította meg Nándi.

– Semmi baj, semmi baj! – mondta a hal.

– Felúszom a vízesésen, át a híd alatt, a vízesés mögött van a barlang, a barlangban a kagyló, a kagylóban a három gyöngy. Elhozom neked! – jelentette ki határozottan.

De hiába próbált meg az árral szemben úszni! Hiába csapkodta az uszonyát, nem jutott előre. 

Törte a fejét Nándi, törte nagyon. Most mitévő legyen? Nézte közben, nézte a dinoszauruszt, de nem tudott másra gondolni, mint hogy milyen szerencsétlen állat ez a T-rex, a rövid kis karjaival pocsék kapus lenne. 

– Hopp! Megvan! – ugrott be neki a mentőötlet. 

– Itt van a labda, amit kaptam. Beleteszlek aztán berúgom a dínó háta mögé! – mondta a halnak, de a hal erre nagyon megijedt.

– Még mit nem! És ha repülés közben kipottyanok? Bele a szörny szájába? Még kivágni ki tudjuk a labdát talán, de hogyan zárod vissza a lyukat?

– Majd a Pókkirály hálójával! – mondta Nándi és egy éles kaviccsal ki is vágta gyorsan a labdát, vízzel megtöltötte, majd a halacska beleúszott szépen. 

Gyorsan megtalálta a pókok uralkodóját az erdőben, aki a szúnyoglakomáért cserébe szívesen befoltozta a lyukat. 

– No, most légy ügyes! – mondta magának a fiú, mikor újra farkasszemet nézett a hídon strázsáló fenevaddal.

– El ne hibázd! – kérlelte a hal is reszketve.

Nándi sokáig koncentrált, célzott, aztán nagyot rúgott, a labda pedig repült, repült, el a T-rex nyaka mellett, be a barlangba. Hangos csobbanással süllyedt a víz mélyére, ahol aztán a halacska eltépte uszonyával a hálót, kibújt a labdából és megkereste a csodás kagylót.

Boldogan vitte ki szájában a fiúnak.

Igen ám, de a kagyló nem akarta odaadni a gyöngyöket.

– Miért kell neked a kincsem? – kérdezte.

– Nagyon éhes vagyok, kedves kagyló! – vallotta be Nándi.

– Az egyik gyöngyből ennivalót vennék, a másikat hazavinném Édesanyámnak, a harmadikat pedig Édesapámnak. 

– Hogyan jutottál el hozzám? – faggatta tovább a kagyló.

– Kifogtam a halacskát, a halacska ígért gyöngyöt, lakomát. Követtük a patakot, kerestük a barlangot. Focistákkal találkoztam, a kapuba én beálltam. Pókkirálynak szúnyogot vittem, a halacskát labdába tettem, a labdát berúgtam a barlangba, hogy bejusson a halacska. A halacska idehozott, gyöngyeidet nekem adod? – hadarta Nándi.

A kagyló erre előadta az egyik gyöngyöt.

– Menj, töltsd meg a hasadat, hosszú volt már az utad. Gyere vissza azután, ugyanide énhozzám.

A fiú pedig szaladt a legközelebbi faluba és a kincset beváltotta öt hotdogra.

Az egyiket befalta, a másikat elvitte a halnak, a harmadikat a Pókkirálynak, a negyediket meg odaadta óvatosan a T-rexnek. 

A dühös fenevad bizony meglepődött az ajándékon. Megette, aztán leült a híd szélére és sírva fakadt.

– Jól túljártál az eszemen! Átrúgtad mellettem azt a labdát, és hiába nyúltam volna utána, a rövid kis karjaimmal sehogyse értem el! Pedig milyen régóta vágyom rá, hogy focizhassak! Olyan unalmas mindig csak strázsálni és vigyázni a barlangot. Olyan jó lenne játszani néha!

Nándi nagyon megsajnálta a dínót. Átnyújtotta neki a labdát.

– Kicsit lyukas, kicsit vizes, de dekázáshoz még tán jó lesz! – mondta neki, és meg is tanította rá, hogyan tud vele egyedül ügyeskedni. 

Azután visszatért a kagylóhoz az ötödik hotdoggal.

– Tessék, neked is hoztam ennivalót! Biztosan te is éhes vagy! – mondta, a kagyló pedig nagyon örült a finomságnak.

– Látom, bátor és kedves, jószívű fiú vagy! Megérdemled a másik két gyöngyöt is! – szólt, és a fiú tenyerébe ejtette a csodás kincseket. 

Csak úgy ragyogtak a fényben! Gyönyörűek voltak!

Nándi büszkén vitte őket haza. Otthon a szülei ámulva nézték az ajándékot.

– Kalandos napom volt ma! – mondta nekik Nándi.

– A legrosszabb az volt, hogy találkoztam egy pókkal – tette hozzá.

– És a legjobb? – kérdezte tőle Anya.

– A legjobb? – gondolkozott Nándi, és nem tudta, hogy a sok élményből melyiket mondja, úgyhogy a fáradtan csak annyit mondott:

– A legjobb az, hogy végre itthon vagyok, veletek! 

– Nekem is az volt a legjobb, amikor hazaértél! – válaszolta az anyukája.

– Nekem is! – mondta Apa.

– Még a gyöngyöknél is jobb? – csodálkozott Nándi.

– A világ összes gyöngyénél is! – mosolyogtak a szülei és megölelték a bátor kisfiút.

Kutyaország közepén, Kutyaváros szép földjén állt egy csodálatos palota. Ebben a palotában lakott a kutyakirály. És hogy milyen volt a király? Hol barna, hol meg fehér. Egyszer kicsi, egyszer nagy. Néha göndör szőrű, néha selymesen sima. 

Kutyaországban ugyanis az volt a törvény, hogy minden eb csak egy évig lakta a kastélyt, aztán karácsony előtt gazdát keresett magának és átadta helyét a trónon a következő blökinek. 

Történt aztán egyszer, egyik évben, hogy Morzsi fején volt a korona, és már leesett az első hó is, de bizony még nem tudta, hogy kihez költözzön az ünnepek után. 

Ki fog róla gondoskodni? Kivel lenne jó majd sétálni, játszani? Ki tanítja meg ülni, pacsizni és az eldobott botot visszahozni?

Jelentkező volt ugyan több is, de nem tudott sehogy sem dönteni. 

Kieszelte végül, hogy három próba elé állítja a gazdijelölteket, és az lesz a társa, aki a feladatokat a legjobban teljesíti. 

Közhírré tétette, kidoboltatta a kihívást, és másnap megjelent három bátor vándor, hogy bizonyítsa rátermettségét: Miló egy ügyes fiúcska, Melitta, egy csendes kislány, és Mirjam, aki hosszú szép göndör hajával a legszebb volt közülük.

Morzsi király kiadta hamar az első feladatot:

-Hozzátok el nekem a legfinomabb falatokat az országból!

Miló erre a folyóhoz indult, hogy halat fogjon, Melitta meg a henteshez, hogy csontot hozzon.

Mirjam azonban, aki maga sem vetette meg a jó falatokat, nem mozdult a palotából. Csak elővette hátizsákját és olyan csemegéket tett a tányérkára, hogy a bundás uralkodónak elkerekedett a szeme, aztán be is habzsolta az egészet, az utolsó morzsáig azonnal. Borzasztóan jól lakott. 

Mire a másik kettő gyerek visszatért, már domborodó pocakkal szunyókált pihe-puha fekhelyén. 

A többi próbát el kellett halasztani a következő napra. 

Másnap aztán Morzsi kora hajnalban ébredt. 

-Jön a második feladat! – szaladt be a jelöltek szobájába. – Vigyetek el sétálni, játszani, de úgy ám, hogy alaposan megmozgassatok!

Öltözött gyorsan Miló, kapkodta a ruháit Melitta is, de Mirjam álmosan dörzsölte a szemeit. Szívesen szundított volna még egy kicsit. Mire elkészült, Miló már a palota kertjében szaladgált a kutyussal. Futottak, rohangásztak, míg a kisfiú kimerült teljesen, de Morzsi bizony még vidáman ugrált.

Melitta is játszani kezdett vele, labdát dobált neki, a bundás király boldogan vitte neki vissza újra, meg újra. Hanem elfáradt a kislány karja gyorsan. 

-Most te jössz, Mirjam! – csóválta a farkát Morzsi, akinek még nem volt elég a viháncolásból.

Mirjam pedig gondolt egyet, zenét hozatott és táncolni kezdett a kutyussal.

Nagyon jó táncos volt, azt meg kell hagyni! Morzsi király is élvezte a mókát, lelkesen ugrált körülötte. 

Igenám, de ahogy így ugrált, egyszercsak beleakadt a körme a kislány szép ruhájába és elszakította.

Ajj, szomorú lett ám erre Mirjam! Potyogni kezdtek a könnyei. Szomorú lett Morzsi is, mert sajnálta, hogy ilyen bánatot okozott.

Nem tudott neki másik ruhát keríteni sehonnan, hiszen csak kutyamellénykék voltak a palota szekrényeiben. 

Hozatott hát egy meleg pokrócot inkább és betakarták vele a kislányt. De a pokróc bizony csupa, csupa kutyaszőr volt! Mirjam tüsszögni kezdett tőle.

-Sebaj! – mondta Morzsi. – A harmadik próba majd segít rajtad. A feladat az lesz, hogy ki kell kefélni a bundámat, hogy szép selymes legyen. Aztán majd a takaródat is lekeféljük. 

Miló nem is várt sokat, neki gyűrkőzött a feladatnak, de sehogy sem bírt a kutyus gubancos bundájával. A fiúnak  idegen szerszám volt a kefe és a fésű. Nem boldogult vele. 

Melitta következett. Ő már igazán ügyes volt, gyakorlott mozdulatokkal ápolta Morzsi bundáját. Olyan szépen rendbe tette, hogy a kutyakirály nem ismert magára, amikor tükörbe nézett. Aztán Mirjamhoz lépett a kisány, hogy segítsen rajta. és lekefélje róla a sok szőrt.

De, jaj! Ahogy így simogatta, tisztítgatta a takarót a hátán, egyszercsak beleakadt a hosszú göndör hajába a kefe! Na, felugrott ám erre Mirjam! Nem szerette, ha fésülik. És ahogy felugrott, a kefe csak még jobban belegabalyodott szép tincseibe.

-Jajj, a hajam! – visította kétségbeesve.

Morzsi kutya meg úgy megijedt a nagy kiabálástól, hogy se látott, se hallott, elszaladt világgá. De úgy elfutott, hogy vissza se jött egy esztendeig.

Így történt, hogy Kutyaország király nélkül maradt abban az évben karácsonyra, és egyik bátor jelentkezőből sem lett végül gazdi.

Hazamentek mindhárman, otthon ünnepelni. Miló egy szép horgászbotot talált a fa alatt. Melitta meg egy szép fésűt.

Mirjam pedig ezt a könyvecskét kapta, ezzel a mesével ni! 

Vajon ki tudja szépen színezni?

Egyik reggel, mi történt?
Egy zokninak lába kélt.
Zoé sehol sem lelte,
tán valaki elcsente?

Kérdezi a kiskacsát,
látta-e a zokniját.
A zoknit én nem láttam,
míg a szobát bejártam!

Veled megyek keresni!
hogy segítsek meglelni!
Jajj, a zokni hová lett?
Piros zokni elveszett!

Katicát is kérdezi,
nála van tán a zokni?
Katica sem látta ma,
neki pucér a lába.

Repül vele, keresni,
hogy segítsen meglelni.
Jajj, a zokni merre van?
Tán a bagoly lakában?

Kedves Bagoly,
mondd csak meg,
piros zoknim hová lett?
Eldugtad tán előlem?
hogy rossz legyen a kedvem?

El nem dugtam, kis Zoé,
nem válhatott az köddé!
Repülök és keresem,
huhogok, ha meglelem.

A bölcs bagoly elrepült,
hangja hamar felcsendült.
Huh-huh, nicsak, itt van, ni!
Nem kell tovább búsulni.

Elvitte a ravasz róka,
a lábára fel is húzta.
Egyik lábán piros zokni,
abban próbál galoppozni.

Add csak vissza, hejj, te Róka!
Az bizony Zoé zoknija!
Keresi már, jajj mióta,
fázik így a lábikója!

A kis róka visszaadta,
így lett meg a zokni párja.
Örült Zoé, fel is vette,
táncra is kelt nyomban benne.

Örült kacsa és katica,
örült bagoly, búsult róka.
Kicsi róka, te se búsulj,
táncolj velünk,
pördülj, fordulj!

Valahol a messzi tengerekben, a napfénytől csillogó sziklákon túl élt Bella, a kis sellőlány. Rózsaszín uszonya volt, kagylókból font nyakláncot viselt és mindenki ámulva nézte szépségét. Legszebb éke a hajkoronája volt, ami a szivárvány minden színében játszott.

Melinóra, a legjobb barátnője csodálta és kicsit irigyelte is a különleges frizurát.

Neki egyszerű, egyszínű kék tincsei voltak csak.

Amikor a Nap lebukott a hegyek mögött, kiültek ketten a tengerpart szikláira, nézték a habokon tündöklő ezüst fényeket és fésülték egymást órákig.

Csigákból és színes kavicsokból készítettek maguknak csatokat és díszeket, vízi virágokból fontak koszorút, gyöngyökből ékszereket.  

Aztán mikor elkészültek, nézegették magukat a víz tükrében, nevettek, játszottak, és táncoltak, amíg el nem fáradtak.

Nagyon szerették egymást.

Amikor Melinóra Bella haját fésülte, mindig ugyanazt a dalt énekelte:

Jó vagy, kedves énnekem,

játsszál mindig énvelem!

Szivárványnál nincsen szebb,

elvarázsol a fényed.

Bella boldogan hallgatta, és úgy érezte, hogy nincsen nála szerencsésebb sellőlány. Hiszen Melinóránál jobb barátnőt nem is találhatna.

Egyik este azonban valami megzavarta szépítkezést.

Amikor kiúsztak a partra, a sziklákon egy izgő-mozgó, csillogó-villogó kis halacskát pillantottak meg. Kétségbeesetten vergődött a kövek között. A nagy hullámok kisodorták a szárazra és sehogy sem tudott visszajutni a vízbe.

A sellőlányok azonnal segítségére siettek, óvatosan megfogták és a tengerbe engedték.

Igen ám, de az apró halacska a nagy küzdelemtől teljesen kimerült, és már úszni sem bírt, csak merülni kezdett a mélységbe.

Melinóra utána bukott és tenyerébe vette.

– Szegény pici halacska! Nem hagyhatjuk magára! Vigyáznunk kell rá, amíg meg nem erősödik! – mondta szomorúan. 

Bella egyetértett vele. Hazavitték, és puha hínárból font fészekbe fektették.

Meg is vizsgálták, hogy vajon nem szerzett-e sebeket a parton.

Hogy jobban megnézték, akkor látták, hogy pikkelyei a szivárvány minden színében játszottak, ahogy a Hold fénye rávetődött. Csodálatosan gyönyörű halacska volt.

– Ó! Nézd, Bella! – kiáltott fel Melinóra meglepetten. – Olyan szép ez a halacska, mint a hajad! Igazán különleges!

Megegyeztek, hogy a kis vendégük Melinóránál marad éjszakára. Bíztak benne, hogy hamar kipiheni magát és lesz ereje úszni.

Reggel Bella izgatottan sietett barátnőjéhez. Ahogy közeledett, Ismerős dallamot hallott.

Melinóra a halacskát simogatta, és közben énekelt:

Jó vagy, kedves énnekem,

játsszál mindig énvelem!

Szivárványnál nincsen szebb,

elvarázsol a fényed.

De hiszen ezt a dalt neki szokta dúdolni! Hát már nem szereti őt? A kis hal lett a barátja?

Borzasztóan elkeseredett. 

Melinóra közben meglátta és boldogan üdvözölte.

-Nézd, Szivárvány már sokkal jobban van! Még mindig gyenge, de már tud egy picit úszna.Szivárványnak neveztem el, illik hozzá, ugye? – hadarta, és nem vette észre, hogy Bella milyen szomorú.

Bella nem akarta elárulni, hogy milyen féltékeny lett. Megsimogatta ő is a kis halat, majd elköszönt.

Este visszatért Melinórához, tündöklő rózsaszín gyöngyökkel a kezében. 

De Melinóra nem akart vele menni a partra, nem akart vele nyakláncot fűzni, és nem akarta fésülni a haját.

A kicsi halacskával maradt, hogy tovább ápolja.

Bella egyedül ült ki a sziklákra és sós könnyeivel öntözte meg a gyöngyöket. Másnap már nem ment el a barátnőjéhez, otthon maradt és szomorúan nézte a hullámokat, ahogy táncot járnak a korallok között.

Melinóra azonban délután nagy örömmel úszott hozzá.

– Bella! Bella! Ezt látnod kell! – mondta, és megfogva a kezét, húzni kezdte. 

Ahogy a víz felszíne felé közeledtek, Bella látta, hogy a halacska vidáman fickándozik a habok között, csak úgy csillogtak a pikkelyei, ahogy boldogan táncolt. Teljesen meggyógyult.

Belle elfelejtett keserűségét, és együtt örült barátnőjével. Ők is beálltak a táncba, és csak úsztak, fickándoztak a tenger langyos hullámain. 

– Nézd! – kiáltott fel egyszercsak Melinóra.

Egy igazi szivárvány! – mutatott az égre, a vízből kidugva fejét. Pont olyan gyönyörű, mint a hajad, Bella! – tette hozzá boldogan.

Sokáig nézték az égi tüneményt, a kis hal még párszor körbe úszta őket, mintha csak köszönetet szeretne mondan, majd lassan eltűnt a tengerben. 

Melinóra szomorúan nézett utána.

– Biztosan látjuk még! – biztatta Bella, majd a kezébe csúsztatta a rózsaszín gyöngyöket. 

– Megfésülhetlek? – kérdezte Melinóra csillogó szemekkel.

– Hát még mindig szeretsz engem? – kérdezte Bella félénken.

– Mindig szeretni foglak, Bella! Te vagy a legjobb barátnőm! – nevetett a sellőlány, és dúdolni kezdett.

Jó vagy, kedves énnekem,

játsszál mindig énvelem!

Szivárványnál nincsen szebb,

elvarázsol a fényed.

Cézár Cica lustán sétálgatott. Megszagolta a tavaszi virágokat, prüszkölt egyet-kettőt, aztán a halastóhoz ballagott. Ott aztán hátára feküdve nézegette a felhőket és közben nagyokat sóhajtott.

– Mi a helyzet, Cézár? – kérdezte tőle Hektor, a halacska.

A macskák és a halak ritkán vannak jóban, de Cézár és Hektor haverok voltak. Igaz ugyan, hogy a cica még kölyökkorában megpróbálta kivenni párszor a tóból a kis furán csillogó jószágot, sőt, még az is megfordult a fejében, hogy megkóstolja, de aztán rájött, hogy jobb lesz vele barátságot kötni, ha nem szeretne folyton vizes lenni.

– Unatkozom! – panaszkodott most neki, és behunyta szemeit. – Jó lenne kiruccanni. A nagybátyámék kertje például nagyon szép ilyenkor.

– Hol lakik a nagybátyád? – kérdezte a halacska.

– A hegyeken túl. Igen messze.

– Messze..! – ismételte Hektor.

– Csak busszal lehet menni.

– Csak busszal! – sóhajtotta a kis hal. Még sohasem járt a tavon kívül máshol. Még sohasem kirándult sehová.

– Össze is csomagolok! – ugrott fel hirtelen a cica, és sietve elszaladt. Nem látta, hogy a halacska milyen szomorúan néz utána. És azt sem látta, hogy Kevin, a kakas előtte áll az úton. Bele is botlott. Sőt, egyenesen átesett rajta.

– Ejnye! Te meg hová rohansz ennyire? – méltatlankodott a kakas, miközben leporolta magát.

Cézár elnézést kért tőle, aztán elmesélte a tervét. Megbeszélték, hogy a kakas is vele tart. Mindketten hazasiettek és bepakoltak táskáikba.

A cica háza előtt találkoztak újra, és gyorsan ellenőrizték, hogy minden megvan-e.

– Szendvics?

– Megvan!

– Innivaló?

– Megvan!

– Váltóruha?

– Megvan!

– Buszjegy?

– Megvan!

– Plüssegér?

– Hogy mi? – kérdezett vissza a kakas.

– Bocsánat, az csak nekem kell – pirult el a cica. Sehová sem ment volna az alvópajtása nélkül. – Akkor minden megvan!

– Jaj, de valamit mégis majdnem elfelejtettem! – csapott a fejére hirtelen, és visszaszaladt a házba.

Kisvártatva egy hatalmas befőttes üveggel tért vissza.

– Ez meg mire kell? – csodálkozott a kakas, de a macska már nem is hallotta. Futott az üveggel egyenesen a tóhoz.

Hektor nagyon meglepődött, mikor meglátta.

– Mégsem mész kirándulni?

– Dehogynem megyek. Sőt! Megyünk! – nevetett Cézár, és vizet töltött az üvegbe. A halacska beleúszott, és már indultak is a buszhoz.

Vidáman telt az út, Cézár Cica és Kevin Kakas még énekelt is közben.

Csodálatos kirándulás volt! Mikor hazaértek, Hektor elmesélte a tó többi lakóinak az élményeit, és hogy világot látott.

– A hegyeken túl jártam!

– A hegyeken túl..! – ismételték a halak.

– És busszal mentünk – tette hozzá Hektor.

– Busszal! – kiáltottak fel a halak.

– A cica nagybátyjánál jártunk.

– Egy macskánál! – szörnyülködtek.

– Jövőre is megyünk majd – tette hozzá még boldogan Hektor, de erre már úgy elámultak a halak, hogy szólni sem tudtak. Annyira elcsodálkoztak társuk kalandján, hogy azóta is csak tátogni tudnak némán a vízben.

Illusztráció: Feles Krisztina

Vidáman szaladt Andi végig a mezőn. Meztelen bokáját csiklandozta a huncut fű, a nap sugarai pedig finoman simogatták arcát. Jó ideje táncolt a virágok között, pörgetve fodros aljú szoknyáját. Kicsit ki is melegedett már, ezért a fák közé indult, az árnyékba, hogy megpihenjen. Leheveredett a hűvösben, és nézte az ágak között bekukucskáló kék eget.

Ám egyszer csak maga felett, az egyik fán a levelek között meglátott egy vadkörtét.

– Pont jó lenne uzsonnára! – gondolta, és fel is mászott érte. Ügyes kislány volt, hamar elérte a gyümölcsöt, de abban a pillanatban, hogy leszakította, ott termett egy mérges vénasszony, és rákiabált:

– Hogy merted letépni az utolsó varázskörtémet!?

Olyan hangosan ordított, és olyan váratlanul jelent meg a semmiből, hogy Andi ijedtében lepottyant az ágról, a gyümölcs pedig messzire gurult a fűben.

Juj, na erre lett ám igazán dühös a vénasszony! A feje szinte lila lett mérgében!

A kislány borzasztóan félt tőle, és félénken próbálta elmagyarázni, hogy ő csak megéhezett, és igazán nem tudta, hogy rosszat tesz, ha leszedi a körtét.

– Ne tessék haragudni! – kérlelte az idegent.

Az asszony végül nagy nehezen elcsendesedett.

– Látod azt a kis hernyót a levelek között? Olyan ronda jószággá kellene, hogy változtassalak! De ha megkeresed az erdőben a legöregebb fát, és a legöregebb fa megbocsát neked, akkor én is megbocsátok. Naplementéig adok időt! – mondta fenyegetően Andinak, aki majdnem sírva fakadt a gondolattól, hogy esetleg ilyen csúnya kukaccá változtatja a vénasszony.

Nem is akarta vesztegetni az időt, hanem felpattant és szalad, ahogy a lába bírta, be az erdőbe. Addig szaladt, amíg egy hatalmas nagy fa nem termett előtte. Széles, nagyon széles dereka volt, lombjával pedig több kicsi fának is árnyékot tartott.

– Biztosan ez a legöregebb fa az erdőben – gondolta a kislány.

– Bocsánat, kedves Legöregebb Fa! Azért jöttem, hogy elnézést kérjek, amiért letéptem az utolsó körtét arról a másik fáról. Mit tehetnék, hogy ne haragudj rám? – kérdezte, de a nagy fa nem válaszolt.

Andi töprengeni kezdett. Mégis mitévő legyen, ha ez a fa nem áll vele szóba?

Eszébe jutott, hogy a kisöccse sem beszél, de ha összevesznek, egy öleléssel mindig meg tudja békíteni. Hátha az öreg fa is megbocsát neki, ha megöleli?

Megpróbálta átérni a karjaival, de olyan széles volt a törzse, hogy sehogy sem sikerült.

Nagyon elkeseredett, de úgy maradt sokáig, arcát a durva kérgéhez szorítva, ölelve, könnyeivel öntözve. Közben a nap lement a dombok mögött, és kisvártatva a vénasszony is megjelent.

Andi megrémült. Hiszen nem sikerült a bocsánatkérés, és nem akart hernyóvá változni.

Illusztráció: Láng Andrea

Gyorsan elbújt a fa girbegurba vastag gyökerei közé, a puha avarba és mohára.

Kikukucskálva pont a vénasszony lyukas cipőjét látta, ahogy ott toporog előtte, de hiába kereste. Aztán hallotta, hogy halkan sutyorogni kezd a fának. Nem értette, mit, de sejtette, hogy róla és a bűntettéről beszél neki.

A fa gyökerei közben pedig finoman, lassan egyre jobban köré fonódtak, simogatva, ölelve.

Biztonságban érezte magát. Elálmosodott és el is aludt.

Reggel volt, mire felébredt. Vidáman bújt ki a gyökerek közül, amik menedéket adtak neki.

Boldogan látta, hogy nem változott hernyóvá az éjszaka alatt. Megpördül fodros szoknyájában, és mégegyszer megölelte a fát, ezúttal azonban nem könnyezve, hanem mosolyogva.

– Köszönöm, Legöregebb Fa! – mondta, simogatva a durva kérgét, majd nevetve szaladt haza.

Béla időtlen idők óta száguldott az űrben. Eleinte élvezte az utat, és élvezettel gyönyörködött a távoli és közeli csillagok fényében, egy idő után azonban mégiscsak azon kapta magát, hogy unatkozik.

– Talán jó lenne valahol megpihenni és körülnézni – gondolta, amikor meglátott egy barátságosnak tűnő bolygót. Egészen más volt, mint a többi amit addig látott.

Kékes színével, kissé zöldes árnyalatával szinte hívogatóan forgott a sötétségben.

Béla nem is tétovázott sokat, hanem azonnal arra kanyarodott.

– Már nincs messze.. – állapította meg.

– Mindjárt ott is vagyok! – örült meg.

De jajj! Egy pillanat alatt összekuszálódtak a gondolatai, amikor hirtelen és váratlanul az egész testét valamiféle furcsa forróság járta át.

Szögletesen, szabálytalanul kiálló csücskei izzani, szikrázni kezdtek és bizony le is morzsolódtak róla. Háta mögött pedig vakító lángcsóva lobogott, ahogy haladt célja felé.

Se megfordulni, se megállni nem tudott, így csak becsukta szemét és átadta magát a bizsergető érzésnek, hogy most, MOST valami történik.

Pedig az igazi durranás még hátra volt.

Mit durranás? Inkább robbanás volt, ahogy megérkezett.

Legalábbis a hangja alapján annak tűnt, és egy pillanatig úgy is hitte, hogy most vége mindennek, és egészen biztosan darabjaira hullott, nem csak ő, de körülötte az egész világ is.

Kellett pár perc, mire összeszedte magát és a bátorságot, hogy körülnézzen. Egy puha, széles lyukban találta magát, a távolban pedig zöld növényeket látott.

Sokáig nem tudott bámészkodni, mert valaki elkurjantotta magát a háta mögött:

– Anya! Anyaa! Ehetünk ebédre hamburgeeert.?

A hang egy kicsi fej mosolygós szájából jött, a kicsi fej pedig egy hosszú nyakon ingott.

– Ugyan, kicsim – hallatszott a válasz. – Először is, növényevők vagyunk. Másodszor pedig még fel sem találták a hamburgert.

– És ha vegaburger..? – kíváncsiskodott a kicsi fej, de közben Béla is magához tért a csodálkozástól.

– Nem vagyok hamburger! – jelentette ki határozottan.

– Vegaburger?

– Az sem.

– Kár – szontyolodott el az éhes idegen, aztán eszébe jutott, hogy akkor talán illene bemutatkoznia.

– Én Benő vagyok, a bontószósz.

– Brontoszaurusz – javította ki a mamája, aki ekkor ért oda döngő léptekkel hozzájuk.

– Én Béla vagyok, a meteorid.

– Meteorit! – helyesbített ismét az anyuka.

– Amíg az űrben jártál, addig voltál meteorid. Becsapódás után meteorit lettél – tette hozzá magyarázatképpen.

Béla bizonytalanul bólintott az okításra, és csak ezután nézett végig magán. Szabálytalan szögletessége sehol sem volt. Teste gömbölyűbb és simább lett, bár itt-ott új repedések is keletkeztek rajta.

Csinosabbnak és nehezebbnek érezte magát egyszerre, és ahogy mocorgott, arra is rájött, hogy ki tud gurulni a lyukból.

– Anya! Velünk jöhet Béla? – érdeklődött a kis dinoszaurusz kíváncsian és körbeszagolgatta új barátját.

– Felőlem.. ! – hagyta rá a mamája és elindult a távolban zöldellő növények felé.

– De iparkodjatok akkor! Hamarosan ebédidő! – tette hozzá, Béla pedig örömmel gurult a kis dinó lábaihoz. Egyrészt tetszett neki Benő, meg a hosszú nyaka, és boldog volt, hogy új ismerősökre tett szert.

Másrészt kicsit félt, hogy esetleg más is hamburgernek nézné és jobbnak látta, ha nincs egyedül egy ilyen helyzetben.

– Azt hiszem, most már nem fogok unatkozni.

– Eddig unatkoztál? – hitetlenkedett Benő.

– Hiszen a világűr hatalmaaas! És biztosan izgalmas is!

– Igen, az. De azért nem olyan izgalmas, mint amikor az ember váratlanul kigyullad és aztán meg akarják enni! – nevetett Béla, majd elmesélte, hogyan érkezett a bolygóra.

A kis dinó csodálkozva hallgatta, majd beszélt neki a Földről és hogy milyen lények lakják. Nagyon jó barátok lettek, és ezután együtt mentek mindenhová.

Béla, a meteorit, és Benő, a bontószósz.

(Akarom mondani, brontoszaurusz.)

Kaméleon Kornélia vidáman sétált a városban. Szép idő volt még, bár már hűvös szél fújdogált. Közeledett a tél.

– Még egy fagyit azért elnyalok! – gondolta Kornélia. – Talán idén az utolsót.

Beállt a fagyizó elé a sorba, és meglátta barátját, Dancsit, a denevért. Ajj, de milyen csinos volt! Meg is mondta neki rögtön:

– De szép az új kabátod, Dancsi! Nagyon jól áll ez a piros neked!

– Köszönöm, Kornélia! Nekem is nagyon tetszik! Most vettem a Béka butikjában. Biztosan tud neked is segíteni, ha szeretnél választani valami szépet.

Naná, hogy szeretett volna! Egészen megirigyelte a denevér öltözékét. Olyannyira, hogy el is sárgult kicsit, pedig éppen egy lila ház előtt álldogáltak. A kaméleonok ugyanis remekül tudják a környezetükhöz hasonlóra változtatni a színüket.

– Megyek is! – mondta gyorsan, mert nem akarta, hogy Dancsi észrevegye, mennyire elsárgult.

Megkereste a butikot és bement körbenézni. Sok gyönyörű kabát volt kiakasztva. Nagy választék volt. Felpróbált egy pirosat, és a tükör elé állt, hogy megnézze magát. Igen ám, de a kabát alatt a kaméleon bőre is piros lett, mert átvette a szövet színét. Így már nem volt olyan mutatós. A denevér sötét szőréhez mennyivel jobban illett!

Felpróbált egy zöldet, egy lilát és egy sárga kabátot is, de mindig ugyanígy járt. Mindig átváltozott olyan színűre, mint amilyen a kabát volt.

Béka Bella látta, hogy milyen csalódottan ácsorog a tükör előtt, ezért odament hozzá.

– Kornélia! Mutatok neked valamit, ami pompásan fog állni rajtad!

Egy csodálatos tarka-barka kockás kabát volt nála. Minden kocka más színben ragyogott. Volt rajta piros, sárga meg narancssárga, kék és lila, zöld és rózsaszín, sőt, még ezüst és arany szín is!

A kaméleon boldogan próbálta fel. És lám, különleges bőre nem tudott alkalmazkodni a mintához, hanem zöldes-barna maradt. Remekül állt rajta!

Illusztráció: Ceca art

Kornélia boldogan vásárolta meg a kabátot, és büszkén sétált benne végig az utcán. Még az őszi napsugarak is hanyattestek a kirakatok üvegén, amikor meglátták.

Julcsi kapkodva öltözött reggel. Már az ajtóban állt, mikor Anya figyelmeztette, hogy ma van Nagyi születésnapja. Este megbeszélték, hogy a kislány vesz neki délután egy szál rózsát, és elviszi neki az ajándékot is, amit Anya pár napja vásárolt neki.

– Piros virágot válassz! Az a kedvence. Ilyen pirosat, mint ez a kendő. Nézd, legjobb lesz, ha ide kötöm a táskád fülére, így nem felejted el. De vigyázz rá! – mondta Anya, mielőtt puszit adott neki.

Az iskolában hamar elszaladt az idő. Az utolsó óra pont Julcsi kedvence volt, szinte sajnálta, amikor megszólalt a csengőt. De miközben elpakolt a táskájába, eszébe jutott, hogy még vásárolni is kell.

Nagyi nem lakott messze, csak két utcányira, egy magas ház negyedik emeletén.

A ház aljában sokféle üzlet volt. Pékség, fodrászat és zöldséges kirakata is csillogott a kapu mellett, de most a virágboltba tartott Julcsi.

Kiválasztotta a legszebb rózsát és kifizette a pénzből, amit Anya adott neki.

– Nagyon jó illata van! – mondta az eladó néninek. Elköszönt és sietett tovább, félt, hogy talán elhervad a virág. Pedig a kaputelefon csak pár lépésre volt. Felcsöngetett, aztán vidáman futott fel a lépcsőn.

Az ajtóban már Nagyi várta. A kislány azonnal a kezébe adta a rózsát, és boldog születésnapot kívánt neki.

Nagyi nagyon örült neki. A konyhába ment, hogy vízbe tegye, de Julcsi még az előszobában maradt.

Eszébe jutott, hogy még ajándékot is hozott. Kiborította a táskáját a földre, de jaj, a meglepetést sehol sem találta!

Könnybe lábadt a szeme. Talán elhagyta? Vagy Anya mégsem tette el? Hol lehet? Legalább emlékezne rá, hogy mit is vettek neki!

Szomorúan nézte a piros kendőt, hátha eszébe jut róla valami, de hiába.

– Nézd, mit találtam, Julcsi! – kiabált neki közben Nagyi. – Megtaláltam az elveszett hajcsatodat. Tudod, amin a pöttyös masni van! Ugye mondtam, hogy a te Nagyid mindent megtalál! – aztán kilépett a konyhából, mert nem jött válasz a kislánytól.

– Nahát! A piros kendő! – kiáltott fel. – Ezt néztem ki vasárnap a kirakatban! Mondtam is Anyának, hogy mennyire tetszik. Milyen kedves, hogy nem felejtette el. Nagyon szép ajándék! De te miért búslakodsz?

– Már nem búslakodom, Nagyi! Te tényleg mindent megtalálsz – nevetett. – Még azt is, ami el sem veszett!