fbpx

Mesék

Valahol a messzi tengerekben, a napfénytől csillogó sziklákon túl élt Bella, a kis sellőlány. Rózsaszín uszonya volt, kagylókból font nyakláncot viselt és mindenki ámulva nézte szépségét. Legszebb éke a hajkoronája volt, ami a szivárvány minden színében játszott.

Melinóra, a legjobb barátnője csodálta és kicsit irigyelte is a különleges frizurát.

Neki egyszerű, egyszínű kék tincsei voltak csak.

Amikor a Nap lebukott a hegyek mögött, kiültek ketten a tengerpart szikláira, nézték a habokon tündöklő ezüst fényeket és fésülték egymást órákig.

Csigákból és színes kavicsokból készítettek maguknak csatokat és díszeket, vízi virágokból fontak koszorút, gyöngyökből ékszereket.  

Aztán mikor elkészültek, nézegették magukat a víz tükrében, nevettek, játszottak, és táncoltak, amíg el nem fáradtak.

Nagyon szerették egymást.

Amikor Melinóra Bella haját fésülte, mindig ugyanazt a dalt énekelte:

Jó vagy, kedves énnekem,

játsszál mindig énvelem!

Szivárványnál nincsen szebb,

elvarázsol a fényed.

Bella boldogan hallgatta, és úgy érezte, hogy nincsen nála szerencsésebb sellőlány. Hiszen Melinóránál jobb barátnőt nem is találhatna.

Egyik este azonban valami megzavarta szépítkezést.

Amikor kiúsztak a partra, a sziklákon egy izgő-mozgó, csillogó-villogó kis halacskát pillantottak meg. Kétségbeesetten vergődött a kövek között. A nagy hullámok kisodorták a szárazra és sehogy sem tudott visszajutni a vízbe.

A sellőlányok azonnal segítségére siettek, óvatosan megfogták és a tengerbe engedték.

Igen ám, de az apró halacska a nagy küzdelemtől teljesen kimerült, és már úszni sem bírt, csak merülni kezdett a mélységbe.

Melinóra utána bukott és tenyerébe vette.

– Szegény pici halacska! Nem hagyhatjuk magára! Vigyáznunk kell rá, amíg meg nem erősödik! – mondta szomorúan. 

Bella egyetértett vele. Hazavitték, és puha hínárból font fészekbe fektették.

Meg is vizsgálták, hogy vajon nem szerzett-e sebeket a parton.

Hogy jobban megnézték, akkor látták, hogy pikkelyei a szivárvány minden színében játszottak, ahogy a Hold fénye rávetődött. Csodálatosan gyönyörű halacska volt.

– Ó! Nézd, Bella! – kiáltott fel Melinóra meglepetten. – Olyan szép ez a halacska, mint a hajad! Igazán különleges!

Megegyeztek, hogy a kis vendégük Melinóránál marad éjszakára. Bíztak benne, hogy hamar kipiheni magát és lesz ereje úszni.

Reggel Bella izgatottan sietett barátnőjéhez. Ahogy közeledett, Ismerős dallamot hallott.

Melinóra a halacskát simogatta, és közben énekelt:

Jó vagy, kedves énnekem,

játsszál mindig énvelem!

Szivárványnál nincsen szebb,

elvarázsol a fényed.

De hiszen ezt a dalt neki szokta dúdolni! Hát már nem szereti őt? A kis hal lett a barátja?

Borzasztóan elkeseredett. 

Melinóra közben meglátta és boldogan üdvözölte.

-Nézd, Szivárvány már sokkal jobban van! Még mindig gyenge, de már tud egy picit úszna.Szivárványnak neveztem el, illik hozzá, ugye? – hadarta, és nem vette észre, hogy Bella milyen szomorú.

Bella nem akarta elárulni, hogy milyen féltékeny lett. Megsimogatta ő is a kis halat, majd elköszönt.

Este visszatért Melinórához, tündöklő rózsaszín gyöngyökkel a kezében. 

De Melinóra nem akart vele menni a partra, nem akart vele nyakláncot fűzni, és nem akarta fésülni a haját.

A kicsi halacskával maradt, hogy tovább ápolja.

Bella egyedül ült ki a sziklákra és sós könnyeivel öntözte meg a gyöngyöket. Másnap már nem ment el a barátnőjéhez, otthon maradt és szomorúan nézte a hullámokat, ahogy táncot járnak a korallok között.

Melinóra azonban délután nagy örömmel úszott hozzá.

– Bella! Bella! Ezt látnod kell! – mondta, és megfogva a kezét, húzni kezdte. 

Ahogy a víz felszíne felé közeledtek, Bella látta, hogy a halacska vidáman fickándozik a habok között, csak úgy csillogtak a pikkelyei, ahogy boldogan táncolt. Teljesen meggyógyult.

Belle elfelejtett keserűségét, és együtt örült barátnőjével. Ők is beálltak a táncba, és csak úsztak, fickándoztak a tenger langyos hullámain. 

– Nézd! – kiáltott fel egyszercsak Melinóra.

Egy igazi szivárvány! – mutatott az égre, a vízből kidugva fejét. Pont olyan gyönyörű, mint a hajad, Bella! – tette hozzá boldogan.

 

Sokáig nézték az égi tüneményt, a kis hal még párszor körbe úszta őket, mintha csak köszönetet szeretne mondan, majd lassan eltűnt a tengerben. 

Melinóra szomorúan nézett utána.

– Biztosan látjuk még! – biztatta Bella, majd a kezébe csúsztatta a rózsaszín gyöngyöket. 

– Megfésülhetlek? – kérdezte Melinóra csillogó szemekkel.

– Hát még mindig szeretsz engem? – kérdezte Bella félénken.

– Mindig szeretni foglak, Bella! Te vagy a legjobb barátnőm! – nevetett a sellőlány, és dúdolni kezdett.

Jó vagy, kedves énnekem,

játsszál mindig énvelem!

Szivárványnál nincsen szebb,

elvarázsol a fényed.

Cézár Cica lustán sétálgatott. Megszagolta a tavaszi virágokat, prüszkölt egyet-kettőt, aztán a halastóhoz ballagott. Ott aztán hátára feküdve nézegette a felhőket és közben nagyokat sóhajtott.

– Mi a helyzet, Cézár? – kérdezte tőle Hektor, a halacska.

A macskák és a halak ritkán vannak jóban, de Cézár és Hektor haverok voltak. Igaz ugyan, hogy a cica még kölyökkorában megpróbálta kivenni párszor a tóból a kis furán csillogó jószágot, sőt, még az is megfordult a fejében, hogy megkóstolja, de aztán rájött, hogy jobb lesz vele barátságot kötni, ha nem szeretne folyton vizes lenni.

– Unatkozom! – panaszkodott most neki, és behunyta szemeit. – Jó lenne kiruccanni. A nagybátyámék kertje például nagyon szép ilyenkor.

– Hol lakik a nagybátyád? – kérdezte a halacska.

– A hegyeken túl. Igen messze.

– Messze..! – ismételte Hektor.

– Csak busszal lehet menni.

– Csak busszal! – sóhajtotta a kis hal. Még sohasem járt a tavon kívül máshol. Még sohasem kirándult sehová.

– Össze is csomagolok! – ugrott fel hirtelen a cica, és sietve elszaladt. Nem látta, hogy a halacska milyen szomorúan néz utána. És azt sem látta, hogy Kevin, a kakas előtte áll az úton. Bele is botlott. Sőt, egyenesen átesett rajta.

– Ejnye! Te meg hová rohansz ennyire? – méltatlankodott a kakas, miközben leporolta magát.

Cézár elnézést kért tőle, aztán elmesélte a tervét. Megbeszélték, hogy a kakas is vele tart. Mindketten hazasiettek és bepakoltak táskáikba.

A cica háza előtt találkoztak újra, és gyorsan ellenőrizték, hogy minden megvan-e.

– Szendvics?

– Megvan!

– Innivaló?

– Megvan!

– Váltóruha?

– Megvan!

– Buszjegy?

– Megvan!

– Plüssegér?

– Hogy mi? – kérdezett vissza a kakas.

– Bocsánat, az csak nekem kell – pirult el a cica. Sehová sem ment volna az alvópajtása nélkül. – Akkor minden megvan!

– Jaj, de valamit mégis majdnem elfelejtettem! – csapott a fejére hirtelen, és visszaszaladt a házba.

Kisvártatva egy hatalmas befőttes üveggel tért vissza.

– Ez meg mire kell? – csodálkozott a kakas, de a macska már nem is hallotta. Futott az üveggel egyenesen a tóhoz.

Hektor nagyon meglepődött, mikor meglátta.

– Mégsem mész kirándulni?

– Dehogynem megyek. Sőt! Megyünk! – nevetett Cézár, és vizet töltött az üvegbe. A halacska beleúszott, és már indultak is a buszhoz.

Vidáman telt az út, Cézár Cica és Kevin Kakas még énekelt is közben.

Csodálatos kirándulás volt! Mikor hazaértek, Hektor elmesélte a tó többi lakóinak az élményeit, és hogy világot látott.

– A hegyeken túl jártam!

– A hegyeken túl..! – ismételték a halak.

– És busszal mentünk – tette hozzá Hektor.

– Busszal! – kiáltottak fel a halak.

– A cica nagybátyjánál jártunk.

– Egy macskánál! – szörnyülködtek.

– Jövőre is megyünk majd – tette hozzá még boldogan Hektor, de erre már úgy elámultak a halak, hogy szólni sem tudtak. Annyira elcsodálkoztak társuk kalandján, hogy azóta is csak tátogni tudnak némán a vízben.

Illusztráció: Feles Krisztina

Lilike pillangókat kergetett a mezőn szélén, amikor egyszer csak egy terebélyes fával találkozott. Gyönyörű piros almák mosolyogtak a levelei között. Milyen jó lett volna szakítani belőle és megkóstolni! De az ágak igen magasan voltak, nem érte el őket. Ugrált, nyújtózkodott egy darabig, de hiába.
Fáradtan és szomorúan ült le hát az árnyékba.
-Már nem fogócskázol velem? – szólította meg egy kis lepke, és óvatosan a térdére szállt.
– Kimerültem. Meleg van. És éhes is vagyok! – válaszolta búsan Lili. – Szeretnék almát enni a fáról, de nem érem el. Utálom, hogy ilyen kicsi vagyok. Tudnál esetleg szedni nekem egyet?
– Megpróbálom! – ajánlotta készségesen a pillangó és felreppent az egyik gyümölcsre. Ráült és hintázni kezdett rajta, de olyan könnyű volt, hogy nem szakadt le a súlya alatt az alma.
Visszareppent a kislány mellé, egészen a füléhez. A szárnyai puha szellőt kavartak Lili kusza hajszálai között, megcsiklandozva kicsit a nyakát.
Bár csalódott volt, ettől jobb kedve lett. Rákacagott a lepkére, az pedig visszamosolygott rá. Az ilyen összemosolygásokból pedig általában kiváló ötletek születnek, így történt ez most is.
– Tudom már! – örült meg a pillangó. – Hallottam egyszer, hogy van egy fa az erdőben, amin csoda gyümölcsök nőnek! Ha valaki le tudja szedni az összeset annyi idő alatt, amíg elszámolunk tízig, akkor a fa olyan magassá varázsolja az illetőt, hogy utána még a felhőket is eléri! Talán megpróbálhatnád! Akkor az almákat is elérnéd, ha olyan magas lennél!
Lilike nem gondolkozott sokat, neki is vágott és kis barátját követve hamarosan meg is találták a különleges fát.
Szikrázóan gyönyörű, fényes, csillag alakú gyümölcsök nőttek rajta, de nem ám egy-kettő, hanem rengeteg, megszámlálhatatlanul sok!
És bizony, magasan voltak. Törte a kislány a fejét, hogyan tudná leszedni őket mihamarabb.
Körbenézett és gyorsan összeszedett pár ágat, amit a lába alatt talált. Puha fűvel összekötötte őket, és kész is volt a létra!
Nekitámasztotta a fa törzsének, felmászott rajta, és rázni kezdte az ágakat.
– Kopp-kopp! – hullottak a csodálatos szikrázó termések le a földre. – Csiling-csing! – zenéltek, ahogy egymásnak ütődtek.
– 1, 2, 3! – számolt közben Lili. – 4, 5, 6! – potyogtak a gyümölcsök.
– 7, 8, 9! – izgult a lepke.
– 10! – sóhajtott a kislány végül, majd felnézett.
A csodafán még mindig rengeteg csillag ragyogott. Nem sikerült mindet leráznia.
Szomorúan ült le megint a fűbe. Nem fog teljesülni a kívánsága.
– Most mi tévő legyek? – nézett a pillangóra.
 
– Nem tudom, talán megpróbálhatod később. Holnap. De én közben igen megéheztem. Meg lehet enni ezeket a terméseket vajon?
– Nem hiszem, igen kemények. Szépek, de nem hiszem, hogy finomak is.
– Akkor együnk egy kis almát.
– Jó ötlet – bólintott Lilike, majd a hóna alá csapta a létrát és visszaballagtak az almafához. Akarom mondani, Lili ballagott, a pillangó meg ott repült mellette.
Az almafához érve nekitámasztották a létrát, leszedtek egy-két mosolygó piros gyümölcsöt és aztán a fűbe heveredve belakmároztak belőle. A lepke is megkóstolta és nagyon ízlett neki. Miután jóllaktak, megint fogócskázni kezdtek, és egészen estig játszottak.
Másnap újra találkoztak, és megint fogócskáztak. És aztán megint, és megint, minden nap, amíg borongós ősz nem lett.
De bizony, furcsa módon, a csodatévő csillagos fához soha többé nem mentek vissza.

Egy szép csütörtöki reggelen Csiga Csanád álmosan ébredt, és ahogy kinyitotta a szemét, egyből elgondolkodott.

– Milyen nap is van ma? – kérdezte magától, majd a naptárhoz csúszott.

Csiga lévén nem ment ez valami gyorsan, így mire odaért, bizony dél lett.

– Ajjaj! Már csütörtök van! – ijedt meg, mikor ránézett a dátumra. – Vasárnap tartom a szülinapi bulimat, a meghívókat meg elfelejtettem szétküldeni! Most mi lesz? – gondolta pánikolva, miközben lassan elővette az ebédre készített salátát a hűtőből.

– Hogyan küldjem szét így a leveleket? – törte tovább a fejét evés közben. – Holnap péntek, aztán szombat, nem sok időm maradt! – nézte búsan az üres tányért aztán, és úgy döntött, hogy ma kivételesen nem mosogat el egyből, hanem inkább elrohan feladni a meghívókat.

Összeszedte őket és elindult a postára.

– Szép estét, Csiga Csanád! – köszönt neki Heléna, a Holló. – Sajnos már zárva vagyunk. Gyere vissza holnap! – mondta, és el is repült.

Hiába kiabált utána a kis csiga!

Csanád majdnem sírva fakadt. Mi lesz így vele? Szomorúan indult haza, sűrűn potyogtatva könnyeit.

– Szép jó reggelt! Miért vagy olyan szomorú? – kérdezte tőle Szöcske Szilárd, mikor meglátta a háza előtt.

– Elfelejtettem feladni a meghívókat! Pedig nagy bulit akartam vasárnap csapni a szülinapomon. A tortát már megrendeltem. De most egyedül leszek! Senki sem fog így eljönni! – hüppögött.

– Hm-hm – gondolkozott a szöcske. – Én el tudok szaladni a meghívókkal a postára. De sajnos már péntek van. Valószínűleg csak hétfőre érnének célba.

– Ighe-ehen! Tuhu-dohom! Há-hát, pohont ehz ahz! – bőgött a kis csiga.

Szilárd nem is tudta, hogyan vigasztalja. Rengeteg dolga volt még, és ő sem tud százfelé szakadni, hogy mindenkihez elmenjen személyesen. Megígérte barátjának, hogy ha más nem is, ő biztosan ott lesz bulin, majd elköszönt, és sietett tovább.

Csiga Csanád egyedül maradt bánatával.

– Khm! Bocsánat! Elnézést! – szólította meg egyszer csak valaki a magasból, a feje fölül. – Bocsánat, nem akartam hallgatózni, mégis meghallottam, hogy mi bánt. Szerintem én tudok neked segíteni!

A kis csiga csodálkozva nézett fel. Egy pitypang mosolygott rá. Fehér bóbitás fejét kedvesen ingatta a fű között.

– Hamarosan útra kelnek az érett magocskáim, kicsi ejtőernyőjükkel messzire fognak szállni, a szélrózsa minden irányába. Pont a mai napra vártam, hogy elbúcsúzzak tőlük. Miért ne mondanád el neki az üzenetet, ők pedig elviszik a többi állatnak – javasolta.

Csanád nagyon megörült az ajánlatnak! Elmondta az üzenetet a pitypangnak, aztán nagy levegőt vett és pfúúúú! Elfújta a bóbitát.

A pihék pedig szálltak, kergetőztek a levegőben, majd messzire repülve eltűntek a szeme elől.

A csiga izgatottan várta a születésnapját. Vajon célba értek a meghívások? Jönnek vendégek hozzá?

Vasárnap reggel már Szöcske Szilárd az ajtóban állt. Nem felejtette el ígéretét! Vidáman köszöntötte barátját. És alig hogy beljebb kerültek volna, már kopogott a következő vendég. Aztán még egy, és még kettő.

Végül egészen megtelt a kicsi csiga kicsi háza! Hatalmas bulit csaptak, és ajándékot is hozott mindenki.

Csanád pedig, a maga csigatempójában olyan sokáig bontogatta az ajándékokat, hogy mikor végzett, felnézett és a fejére csapott:

– Milyen nap is van ma? Csütörtök? De hiszen vasárnap névnapom lesz!

Vidáman szaladt Andi végig a mezőn. Meztelen bokáját csiklandozta a huncut fű, a nap sugarai pedig finoman simogatták arcát. Jó ideje táncolt a virágok között, pörgetve fodros aljú szoknyáját. Kicsit ki is melegedett már, ezért a fák közé indult, az árnyékba, hogy megpihenjen. Leheveredett a hűvösben, és nézte az ágak között bekukucskáló kék eget.

Ám egyszer csak maga felett, az egyik fán a levelek között meglátott egy vadkörtét.

– Pont jó lenne uzsonnára! – gondolta, és fel is mászott érte. Ügyes kislány volt, hamar elérte a gyümölcsöt, de abban a pillanatban, hogy leszakította, ott termett egy mérges vénasszony, és rákiabált:

– Hogy merted letépni az utolsó varázskörtémet!?

Olyan hangosan ordított, és olyan váratlanul jelent meg a semmiből, hogy Andi ijedtében lepottyant az ágról, a gyümölcs pedig messzire gurult a fűben.

Juj, na erre lett ám igazán dühös a vénasszony! A feje szinte lila lett mérgében!

A kislány borzasztóan félt tőle, és félénken próbálta elmagyarázni, hogy ő csak megéhezett, és igazán nem tudta, hogy rosszat tesz, ha leszedi a körtét.

– Ne tessék haragudni! – kérlelte az idegent.

Az asszony végül nagy nehezen elcsendesedett.

– Látod azt a kis hernyót a levelek között? Olyan ronda jószággá kellene, hogy változtassalak! De ha megkeresed az erdőben a legöregebb fát, és a legöregebb fa megbocsát neked, akkor én is megbocsátok. Naplementéig adok időt! – mondta fenyegetően Andinak, aki majdnem sírva fakadt a gondolattól, hogy esetleg ilyen csúnya kukaccá változtatja a vénasszony.

Nem is akarta vesztegetni az időt, hanem felpattant és szalad, ahogy a lába bírta, be az erdőbe. Addig szaladt, amíg egy hatalmas nagy fa nem termett előtte. Széles, nagyon széles dereka volt, lombjával pedig több kicsi fának is árnyékot tartott.

– Biztosan ez a legöregebb fa az erdőben – gondolta a kislány.

– Bocsánat, kedves Legöregebb Fa! Azért jöttem, hogy elnézést kérjek, amiért letéptem az utolsó körtét arról a másik fáról. Mit tehetnék, hogy ne haragudj rám? – kérdezte, de a nagy fa nem válaszolt.

Andi töprengeni kezdett. Mégis mitévő legyen, ha ez a fa nem áll vele szóba?

Eszébe jutott, hogy a kisöccse sem beszél, de ha összevesznek, egy öleléssel mindig meg tudja békíteni. Hátha az öreg fa is megbocsát neki, ha megöleli?

Megpróbálta átérni a karjaival, de olyan széles volt a törzse, hogy sehogy sem sikerült.

Nagyon elkeseredett, de úgy maradt sokáig, arcát a durva kérgéhez szorítva, ölelve, könnyeivel öntözve. Közben a nap lement a dombok mögött, és kisvártatva a vénasszony is megjelent.

Andi megrémült. Hiszen nem sikerült a bocsánatkérés, és nem akart hernyóvá változni.

Illusztráció: Láng Andrea

Gyorsan elbújt a fa girbegurba vastag gyökerei közé, a puha avarba és mohára.

Kikukucskálva pont a vénasszony lyukas cipőjét látta, ahogy ott toporog előtte, de hiába kereste. Aztán hallotta, hogy halkan sutyorogni kezd a fának. Nem értette, mit, de sejtette, hogy róla és a bűntettéről beszél neki.

A fa gyökerei közben pedig finoman, lassan egyre jobban köré fonódtak, simogatva, ölelve.

Biztonságban érezte magát. Elálmosodott és el is aludt.

Reggel volt, mire felébredt. Vidáman bújt ki a gyökerek közül, amik menedéket adtak neki.

Boldogan látta, hogy nem változott hernyóvá az éjszaka alatt. Megpördül fodros szoknyájában, és mégegyszer megölelte a fát, ezúttal azonban nem könnyezve, hanem mosolyogva.

– Köszönöm, Legöregebb Fa! – mondta, simogatva a durva kérgét, majd nevetve szaladt haza.

Béla időtlen idők óta száguldott az űrben. Eleinte élvezte az utat, és élvezettel gyönyörködött a távoli és közeli csillagok fényében, egy idő után azonban mégiscsak azon kapta magát, hogy unatkozik.

Talán jó lenne valahol megpihenni és körülnézni – gondolta, amikor meglátott egy barátságosnak tűnő bolygót. Egészen más volt, mint a többi amit addig látott.

Kékes színével, kissé zöldes árnyalatával szinte hívogatóan forgott a sötétségben.

Béla nem is tétovázott sokat, hanem azonnal arra kanyarodott.

Már nincs messze.. – állapította meg.

Mindjárt ott is vagyok! – örült meg.

De jajj! Egy pillanat alatt összekuszálódtak a gondolatai, amikor hirtelen és váratlanul az egész testét valamiféle furcsa forróság járta át.

Szögletesen, szabálytalanul kiálló csücskei izzani, szikrázni kezdtek és bizony le is morzsolódtak róla. Háta mögött pedig vakító lángcsóva lobogott, ahogy haladt célja felé.

Se megfordulni, se megállni nem tudott, így csak becsukta szemét és átadta magát a bizsergető érzésnek, hogy most, MOST valami történik.

Pedig az igazi durranás még hátra volt.

Mit durranás? Inkább robbanás volt, ahogy megérkezett.

Legalábbis a hangja alapján annak tűnt, és egy pillanatig úgy is hitte, hogy most vége mindennek, és egészen biztosan darabjaira hullott, nem csak ő, de körülötte az egész világ is.

Kellett pár perc, mire összeszedte magát és a bátorságot, hogy körülnézzen. Egy puha, széles lyukban találta magát, a távolban pedig zöld növényeket látott.

Sokáig nem tudott bámészkodni, mert valaki elkurjantotta magát a háta mögött:

Anya! Anyaa! Ehetünk ebédre hamburgeeert.?

A hang egy kicsi fej mosolygós szájából jött, a kicsi fej pedig egy hosszú nyakon ingott.

Ugyan, kicsim – hallatszott a válasz. – Először is, növényevők vagyunk. Másodszor pedig még fel sem találták a hamburgert.

És ha vegaburger..? – kíváncsiskodott a kicsi fej, de közben Béla is magához tért a csodálkozástól.

Nem vagyok hamburger! – jelentette ki határozottan.

Vegaburger?

Az sem.

Kár – szontyolodott el az éhes idegen, aztán eszébe jutott, hogy akkor talán illene bemutatkoznia.

Én Benő vagyok, a bontószósz.

Brontoszaurusz – javította ki a mamája, aki ekkor ért oda döngő léptekkel hozzájuk.

Én Béla vagyok, a meteorid.

Meteorit! – helyesbített ismét az anyuka.

Amíg az űrben jártál, addig voltál meteorid. Becsapódás után meteorit lettél – tette hozzá magyarázatképpen.

Béla bizonytalanul bólintott az okításra, és csak ezután nézett végig magán. Szabálytalan szögletessége sehol sem volt. Teste gömbölyűbb és simább lett, bár itt-ott új repedések is keletkeztek rajta.

Csinosabbnak és nehezebbnek érezte magát egyszerre, és ahogy mocorgott, arra is rájött, hogy ki tud gurulni a lyukból.

Anya! Velünk jöhet Béla? – érdeklődött a kis dinoszaurusz kíváncsian és körbeszagolgatta új barátját.

Felőlem.. ! – hagyta rá a mamája és elindult a távolban zöldellő növények felé.

De iparkodjatok akkor! Hamarosan ebédidő! tette hozzá, Béla pedig örömmel gurult a kis dínó lábaihoz. Egyrészt tetszett neki Benő, meg a hosszú nyaka, és boldog volt, hogy új ismerősökre tett szert.

Másrészt kicsit félt, hogy esetleg más is hamburgernek nézné és jobbnak látta, ha nincs egyedül egy ilyen helyzetben.

Azt hiszem, most már nem fogok unatkozni.

Eddig unatkoztál? – hitetlenkedett Benő.

Hiszen a világűr hatalmaaas! És biztosan izgalmas is!

Igen, az. De azért nem olyan izgalmas, mint amikor az ember váratlanul kigyullad és aztán meg akarják enni! – nevetett Béla, majd elmesélte, hogyan érkezett a bolygóra.

A kis dinó csodálkozva hallgatta, majd beszélt neki a Földről és hogy milyen lények lakják. Nagyon jó barátok lettek, és ezután együtt mentek mindenhová.

Béla, a meteorit, és Benő, a bontószósz.

(Akarom mondani, brontoszaurusz.)

 

Kaméleon Kornélia vidáman sétált a városban. Szép idő volt még, bár már hűvös szél fújdogált. Közeledett a tél.

– Még egy fagyit azért elnyalok! – gondolta Kornélia. – Talán idén az utolsót.

Beállt a fagyizó elé a sorba, és meglátta barátját, Dancsit, a denevért. Ajj, de milyen csinos volt! Meg is mondta neki rögtön:

– De szép az új kabátod, Dancsi! Nagyon jól áll ez a piros neked!

– Köszönöm, Kornélia! Nekem is nagyon tetszik! Most vettem a Béka butikjában. Biztosan tud neked is segíteni, ha szeretnél választani valami szépet.

Naná, hogy szeretett volna! Egészen megirigyelte a denevér öltözékét. Olyannyira, hogy el is sárgult kicsit, pedig éppen egy lila ház előtt álldogáltak. A kaméleonok ugyanis remekül tudják a környezetükhöz hasonlóra változtatni a színüket.

– Megyek is! – mondta gyorsan, mert nem akarta, hogy Dancsi észrevegye, mennyire elsárgult.

Megkereste a butikot és bement körbenézni. Sok gyönyörű kabát volt kiakasztva. Nagy választék volt. Felpróbált egy pirosat, és a tükör elé állt, hogy megnézze magát. Igen ám, de a kabát alatt a kaméleon bőre is piros lett, mert átvette a szövet színét. Így már nem volt olyan mutatós. A denevér sötét szőréhez mennyivel jobban illett!

Felpróbált egy zöldet, egy lilát és egy sárga kabátot is, de mindig ugyanígy járt. Mindig átváltozott olyan színűre, mint amilyen a kabát volt.

Béka Bella látta, hogy milyen csalódottan ácsorog a tükör előtt, ezért odament hozzá.

– Kornélia! Mutatok neked valamit, ami pompásan fog állni rajtad!

Egy csodálatos tarka-barka kockás kabát volt nála. Minden kocka más színben ragyogott. Volt rajta piros, sárga meg narancssárga, kék és lila, zöld és rózsaszín, sőt, még ezüst és arany szín is!

A kaméleon boldogan próbálta fel. És lám, különleges bőre nem tudott alkalmazkodni a mintához, hanem zöldes-barna maradt. Remekül állt rajta!

Illusztráció: Ceca art

Kornélia boldogan vásárolta meg a kabátot, és büszkén sétált benne végig az utcán. Még az őszi napsugarak is hanyattestek a kirakatok üvegén, amikor meglátták.

Julcsi kapkodva öltözött reggel. Már az ajtóban állt, mikor Anya figyelmeztette, hogy ma van Nagyi születésnapja. Este megbeszélték, hogy a kislány vesz neki délután egy szál rózsát, és elviszi neki az ajándékot is, amit Anya pár napja vásárolt neki.

– Piros virágot válassz! Az a kedvence. Ilyen pirosat, mint ez a kendő. Nézd, legjobb lesz, ha ide kötöm a táskád fülére, így nem felejted el. De vigyázz rá! – mondta Anya, mielőtt puszit adott neki.

Az iskolában hamar elszaladt az idő. Az utolsó óra pont Julcsi kedvence volt, szinte sajnálta, amikor megszólalt a csengőt. De miközben elpakolt a táskájába, eszébe jutott, hogy még vásárolni is kell.

Nagyi nem lakott messze, csak két utcányira, egy magas ház negyedik emeletén.

A ház aljában sokféle üzlet volt. Pékség, fodrászat és zöldséges kirakata is csillogott a kapu mellett, de most a virágboltba tartott Julcsi.

Kiválasztotta a legszebb rózsát és kifizette a pénzből, amit Anya adott neki.

– Nagyon jó illata van! – mondta az eladó néninek. Elköszönt és sietett tovább, félt, hogy talán elhervad a virág. Pedig a kaputelefon csak pár lépésre volt. Felcsöngetett, aztán vidáman futott fel a lépcsőn.

Az ajtóban már Nagyi várta. A kislány azonnal a kezébe adta a rózsát, és boldog születésnapot kívánt neki.

Nagyi nagyon örült neki. A konyhába ment, hogy vízbe tegye, de Julcsi még az előszobában maradt.

Eszébe jutott, hogy még ajándékot is hozott. Kiborította a táskáját a földre, de jaj, a meglepetést sehol sem találta!

Könnybe lábadt a szeme. Talán elhagyta? Vagy Anya mégsem tette el? Hol lehet? Legalább emlékezne rá, hogy mit is vettek neki!

Szomorúan nézte a piros kendőt, hátha eszébe jut róla valami, de hiába.

– Nézd, mit találtam, Julcsi! – kiabált neki közben Nagyi. – Megtaláltam az elveszett hajcsatodat. Tudod, amin a pöttyös masni van! Ugye mondtam, hogy a te Nagyid mindent megtalál! – aztán kilépett a konyhából, mert nem jött válasz a kislánytól.

– Nahát! A piros kendő! – kiáltott fel. – Ezt néztem ki vasárnap a kirakatban! Mondtam is Anyának, hogy mennyire tetszik. Milyen kedves, hogy nem felejtette el. Nagyon szép ajándék! De te miért búslakodsz?

– Már nem búslakodom, Nagyi! Te tényleg mindent megtalálsz – nevetett. – Még azt is, ami el sem veszett!

Novellák

– Basszus! Ezt nem hiszem el! – morgott Bori, mikor meglátta Zsófi cipőjét.
Alig két napja vette neki, de már nem volt rajta a csat. Nem volt olcsó, nem is ezt nézte ki neki elsőre, de annyira könyörgött érte. A pillangós csat miatt beleszeretett azonnal és lebeszélhetetlenül. A csat miatt, ami most hiányzik róla! Így eladni sem lehet majd.
– Zsófi! Zsófi, hol vagy? – kiáltotta dühösen és belépett a szobába. – Mi történt a cipőddel?
A kislány felnézett a képeskönyvből, de nem válaszolt. A szája széle azonban kezdett lassan lefelé görbülni és megremegni.
– Mi történt a cipőddel? – kérdezte újra Bori, kissé megenyhülve, miközben mellé lépett. Le akart hajolni hozzá, de megdermedt egy pillanatra, mert hirtelen mintha kívülről hallotta volna a saját hangját. Kívülről és nagyon távolról. Mintha körberepülte volna a Földet, a csillagokat, a mindenséget, és hosszú évek távlatából, az édesanyja szájából csendült volna vissza hozzá a mondat:
“Mi történt a cipőddel?”
Kicsi lány volt, körülbelül akkora, mint most Zsófi, amikor egy csodálatos lábbelit hoztak a szülei neki külföldről. Igazából egyszerű, áttetsző gumiból készült, de apró csillámok díszítették, és akkor az ő szemében gyönyörű volt, mint egy mesebeli hercegnő üvegcipellője! Le sem akarta venni.
Este az ágya mellé tette, másnap pedig abban ment a Duna-partra sétálni.
Ott aztán egy óvatlan lépésnél beleragadt az iszapba és hiába kereste, nem lett meg. Mikor az anyja meglátta, hogy félig mezítláb siet feléje, borzasztó mérges lett.
– Mi történt a cipőddel? – kiabálta dühösen, Bori pedig válaszolni sem tudott.
Sírni szeretett volna, sírni, mert annyira várta, hogy csilloghasson az új cipőjében. Annyira örült neki! Mikor felvette, igazi tündérnek érezte magát benne. És most elveszett!
Szeretett volna elbújni a vigasztaló, puha ölelésben, de a kezek, amiktől simogatást várt, most idegesen hadonásztak az orra előtt. Csak csendben nyelte a könnyeit, szólni akart, de összeszorult a torka.
– A pillangó miatt kérdezed? – zökkentette ki az emlékeiből Zsófi vékony hangja.
Csak bólintani tudott. Nézte a lányát, látta, hogy még mindig remeg a szája széle.
– Emlékszel, mit mondtam, amikor megvettük? – szólalt meg végre nehezen, kissé rekedt hangon.
– Hogy vigyázzak rá nagyon. Mert tündér pillangók vannak rajta, aki segítenek mindig hazatalálni – bólintott Zsófi.
Bori elmosolyodott. Már nem is emlékezett rá, hogy ezt mondta a kislánynak. Az ölébe húzta, megsimogatta a fejét, és úgy kérdezte:
– És mégis elhagytad?
– Nem hagytam el, Anya! Levettem az egyiket és rátettem a cipődre. Hogy te is mindig hazatalálj! Nekem elég egy is, vagy nem? – nézett rá, és tekintetében egyszerre volt büszkeség és egy kis félelem is.
Kiszaladt a szobából és Bori cipőjével tért vissza. Valóban, rá volt fűzve az egyik pillangós csat.
Bori a kezébe vette és megremegett. Végigfutott a hátán valami láthatatlan langyos szellő, és potyogni kezdtek a könnyei.
– Ne haragudj, Anya! Nézd, vissza tudjuk tenni! Nem akartam rosszat! – ijedt meg erre már egészen Zsófi.
– Nem haragszom, Kincsem! Csak örömömben sírok – törölte meg mosolyogva a szemeit Bori. – Mert végre megtaláltam a fél pár elveszett üvegcipőmet.

Illusztráció: Láng Andrea

Falu mellett, erdő szélén legelt a birkanyáj, ráérősen válogatva a fű között, keresve az ízesebb szálakat, meg-megszagolva a lábuk elé kerülő virágokat.
Illatozott a mező és a sokszínű szirmok szivárványossá varázsolták a tájat. A pásztor elgondolkodva nézte az eget és időnként homlokát ráncolta. Mintha vihar közeledne. Érezte a derekában is éjjel, most pedig a távolban sötétedő felhők figyelmeztették.
Lassan feltápászkodott és füttyentett a pulinak.
– Bogáncs, a farkas nyaljon meg, merre csavarogsz? – mordult fel, mikor nem látta jönni az ebet.
A második szólításra már lihegve, fülét bűntudattal lógatva érkezett a kócos szőrű szolga, és gazdája lábához dörgölőzött.
– Gyerünk haza! – szólt a parancs és elkezdték összeterelni a nyájat. Lustán mozdultak a gyapjas jószágok, még jól esett volna nyugodtan kérődzni.
Ahogy baktattak vissza a faluba, az egyik bárány aztán folyton lemaradt. A puli folytonos noszogatására sem tudta felvenni a tempót. Fiatal kis birka volt, nehezen született, félő volt, hogy meg sem marad, de mégis a nyájban hagyták, mert szemében élni akarás csillogott, és gyenge lábai ellenére sem feküdt el soha, hanem anyja és pajtásai példáját követve próbált szaladni és ugrálni.
Ma úgy tűnik, mégis elfáradt, mert Bogáncs morgásaira sem élénkült fel.
A juhász fejét csóválta. Tán mégis jobb lenne elválasztani a nyájtól.
Eszébe jutott a kislánya, akitől reggel aggódva búcsúzott. Fehér volt az arca, mint a meszelt fal. Szája széle reszketett, úgy fázott a sok takaró alatt. Keze is hideg volt, mint amiben már a vér lusta megmozdulni. Nem evett, nem beszélt, csak a semmibe bámult naphosszat, üres tekintettel.
Nem tudta az orvos sem megmondani, mi lehet a baja, és hetek óta nem látszott javulás.
Most sem várta jó hírekkel az asszony, mikor befordult az ajtón kérdező szemmel. Reccsenő sóhajtással tette le magát a faragott székre, a szokott helyére, az ajtóval szemben, ahonnan a karámra és az ólakra volt kilátás.
A csendet csak a megérkező vihar zaja verte fel. Tombolva rázta a tetőt, a rozzant kerítés nyikorogva táncolt dühétől.
A pásztor gondolatai befutottak a nyájhoz és a kis gyenge birkához. Vállára vetette köpenyét, hogy megnézi.
A bárányka a sarokban feküdt, külön a többitől, dideregve, félve.
Bámulta, figyelte és a didergést látva szinte ő is fázni kezdett, mintha a szívében süvítene a szél, keze is remegni kezdett, üvölteni szeretett volna, túlkiabálni a vihar morgását, kiereszteni dühét, fájdalmát, de csak a könnye csordult ki.
Felkapta a birkát és szaladt be vele a házba, vállával nyomva meg a szoba ajtaját, és az ágyra tette a jószágot, a hófehér ágyra, a hófehér kislánya mellé, a sáros, vizes bárányt, és csak akkor tört fel belőle a zokogás.
Az asszony csendben nézte urát. Ő már elsírta a könnyeit, akkor, amikor az ember nem látta, de úgy érezte, most meghal, belehal, hogy így látja az erős férfit.
A vihar lassan odébbállt, a juhász pedig a székében ébredt hajnalban. Nem feküdt le, nem bírt volna, de elnyomta az álom valamikor éjjel mégis.
Mikor szemét kinyitotta, Bogáncs a lábánál rágcsált valami csontot, a kis birka pedig az asztal érdes lapját nyalogatta, fejét oldalra hajtva próbálta elérni nyelvével az ott feledett kenyérhéját.
-Édesanyám! – szólt egy vékony hang a szobából.
-Édesanyám! Ehetnék! – hallatszott, és abban a pillanatban a felkelő nap sugarai szikrázva törtek be az ablakon.

Versek