Korán jöttél

Babaköszöntő doboz: ZarinArt dobozvilág
Babaköszöntő doboz: ZarinArt dobozvilág
Keserű szájízzel ébredt. A függöny mellett beszűrődő fény, ami máskor kedvesen simogatta, most bántóan szurkálta.
Lassan mászott ki az ágyból, és a lehető legnagyobb csendben ment ki a konyhába. Nem akarta elveszíteni azt a pár értékes percet, ami váratlan ajándékként ma reggel az ölébe hullott, és alkalmat adott neki egy csendes kávézásra.
Férje már elment, a gyerekek még aludtak.
De azért nem ült le. Ugyanúgy a pult mellett állva kevergette a cukrot a csészében, ahogy mindig.
A másikkal álmodott. A másik férfival, aki nem a férje, és akit lángoló szenvedéllyel szeretett. Évek óta nem gondolt rá. Miért is gondolt volna?
Nem voltak szeretők, nem is kívánta, hogy olyasmi történjen. Az első perctől tudta, hogy nem csak helytelen, amit érez, de butaság is. Nem volt már tapasztalatlan tinilány, hogy fel tudja mérni: Nem is illett volna hozzá a férfi, nem működött volna az egész. Ostoba vágy volt, elvárások nélkül, mégis összetört a súlya alatt.
Elgyászolta már évekkel ezelőtt. Valahol örült is, hogy távozott az életéből és hogy újra boldog tudott lenni a férjével.
De most a férfi megjelent álmában, feltépve a régen behegedt sebet. Fájt neki az ébredés, hogy el kellett engednie újra, fájt a hiánya, és fájt a veszteség véglegességének gondolata.
Túlontúl keserűnek érezte a kávét, még egy kis cukrot tett bele, majd undorodva öntötte a lefolyóba.
A telefonjáért nyúlt és üres fejjel pörgetni kezdte a semmitmondó bejegyzéseket rajta, egészen addig, amíg egy púderlila cipő fotója nem szaladt el a szeme előtt.
Visszalépett a képhez és bámulni kezdte. A csinos kis topánka szinte megbabonázta, pedig egyáltalán nem passzolt a stílusához. Tipikus farmer-pólós anyuka volt, aki rendszerint szaladgáláshoz kényelmes cipőket húzott fel a lábára. Nem sokat foglalkozott a külsejével, ékszereket sem hordott. Néha elcsábult és vásárolt ezt-azt, de valahogy sohasem találtam meg magát a csinosabb öltözékekben.
De ez a cipő! Azzal a kis csillogó ezüst pánttal! Egy könnyű nyári ruhával csodálatosan állna rajta.
Behunyta a szemét és elképzelte, ahogy végiglebeg az utcán, a langyos szél belekap a hajába… aztán… aztán virágból koszorút fon magának, az őzikék meg a tenyeréből esznek.
Ez utóbbi gondolatot már a jól bevált szarkazmus hívta életre benne, ami rendszerint rugalmas lasszóként rántotta vissza a földre mindig, amikor túlságosan belelovalta volna magát egy-egy elvadultabb ábrándba.
– Persze. Majd púderlila cipőben dagasztom a saras homokot a játszótéren! – nevetett, mert nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért vágyik néha olyasmire, amiről pontosan tudja, hogy nem passzol az életébe. Közben másik kávét tett fel a kiöntött helyett.
Még éppen hogy meg tudta inni, mielőtt a lányok ébredezni kezdtek, és a reggeli készülődés káosza magával nem sodorta.
Csak valamikor dél körül jutott eszébe megint az álom, és olyan erősen rántotta magával az emlék, hogy remegni kezdett. Tetőtől talpig átjárta a sikító hiányérzet. A vággyal teli üresség, ami fekete lyukat hasított belsejében, és húzni akarta magába, mintegy kifordítva lelkét.
Sírni szeretett volna, de nem volt egyedül.
Kétségbeesetten próbálta elzavarni az érzést, és közben félve nézett körül valamiféle kapaszkodót keresve.
Szeme a kolléganőjén állt meg, aki egészen különleges nyakláncot viselt aznap.
Finom fonalból csomózott, vagy talán kötött ékszer volt, bojttal a közepén. Még sohasem látott ilyet. Beszédbe elegyedett a lánnyal, és lassan a feszültség, a visszanyelt könnyek is elpárologtak belőle.
Délután könnyű léptekkel ment a gyerekekért. Az éjjeli álomkép már nem volt eszében. Szaladni lett volna kedve, úgy érezte, hogy szinte repül, és mikor egy kirakat előtt elsuhant, látta, hogy haját huncut csigákba tekeri a langyos szél. Meg is állt egy pillanatra, hogy megnézze magát.
Farmer és póló volt rajta, lábán szaladgálós cipő, ahogy mindig. De az arcán enyhe pír ragyogott és a pólója v-kivágásában, egy makramé nyaklánc feküdt puhán és simogatóan dekoltázsára.
Ezüst szálakkal díszítve, púderlila színben.
Makramé ékszer: Makroska
Andit csak pár hete (vagy hónapja?) ismertem meg, de máris belekezdtünk egy közös projektbe. Hogy mit készítünk, az még egyelőre szupertitkos, és a részletek mibenléte előttünk is némileg homályos, de ha elkészül szuper lesz. Szerintem. De remélem szerintetek is. 😀
Az elindított projekt mellett pedig előfordul, hogy küld nekem egy-egy rajzot, azzal, hogy “ha van kedved, írj róla!” A képek mellé pedig mindig kapok egy-két gondolatot is. Egy történetet, egy érzést, röviden leírva.
Így született meg az Öreg fáról szóló mesém például.
Vagy most az Üvegcipő is, aminél az illusztráció mellé ezeket a sorokat kaptam gondolatébresztésül Anditól:
Ezt az első pszichológiai meditációm ihlette. A sztori (igaz rész): négy évesen elvesztettem egy számomra nagyon becses “üvegcipőt” a Duna iszapjában. Gumi kis cipő volt, beleragadt, sose lett meg. Anya nagyon mérges lett, mert pár nappal azelőtt nyaraláson vették nekem, sok pénzbe került. A meditáció: Anyukám helyébe képzelve magam, megvigasztaltam a kicsi ént, hogy nem érdekes az anyagi része. Fontosabb annál a drága kislányom.
Bevallom, imádom ezt! Imádom, amikor valaki egy képpel, vagy pár szóval elülteti a fejemben a kis ihlet-csírákat, hogy aztán azok napokig érlelődjenek bennem. És az igazság az, hogy sokszor én magam sem tudom, miről szól majd a történet, amikor leülök írni. Sokszor egészen másféle gondolat-fa terebélyesedik ki belőle, mint amit a kis magocska ígért.
Aztán izgulok, hogy mit szól az eredményhez a kertész, aki adta az alapanyagot.
Elküldöm neki a kérdéssel együtt, hogy “Így jó lesz? Mehet az oldalra?” és nincs annál nagyobb öröm, mint amikor jön a rövid válasz:
Itt bőgök a kertben…
Mehet.
Akik egy picit jobban ismernek, már valószínűleg borzasztóan unják, hogy újra, meg újra szóba hozom MotoZsirit.
De ha egyszer mindenről ő tehet! Igen, ő, a kis motoros zsiráf, meg a verses mese gyűjtemény, amit róla és a barátairól írtam, és amit annyira, de annyira szeretnék már egyszer nyomtatásban látni, hogy szinte érzem a zsigereimben, hogy soha nem lesz kiadva.
Olyan régóta ülök rajta, és annyiszor jártam körbe miatta a lehetőségeket, hogy lassan már nem is emlékszem, hogy miért ragaszkodom hozzá annyira.
Talán, mert szerintem fontos témát jár körül.
Vagy mert az első verset, ami szerepel benne a saját kisfiamnak írtam.
Esetleg, mert a Magyar Mentőmotor Alapítványt szeretném támogatni vele.
Tényleg nem tudom., de ha egyszer mégis megvásárolható lesz, akkor ígérem, körbejárom ezt a témát még.
Mindenesetre emiatt a kötet miatt bújtam egy időben a pályázatokat, és akkor láttam meg a lehetőséget az Aranymosás oldalán, hogy a készülő olvasókönyvbe keresnek rövid meséket, verseket, és hogy bárki küldhet be a feltételeknek megfelelő műveket.
Ez idáig annyira nem is volt érdekes számomra. Valahogy engem sohasem izgatott egyébként az ilyen jellegű publikálási lehetőség, mert az önmagában, hogy az emberek elolvassák, amit írtam, és látják a nevemet mellette, nem hoz lázba, mint ahogyan a gondolat sem, hogy egyszer híres író legyek, sőt még az sem, hogy egyáltalán író legyek.
Később persze, mikor már kezemben volt a könyv, és láttam a mesém címét a tartalomjegyzékben, azért már bujkált bennem valamiféle csiklandozós jó érzés, amit büszkeségnek is lehet nevezni, de még akkor is nagyobb volt bennem a csodálkozás és a hitetlenkedés.
De kicsit előre szaladtam.
A lényeg, hogy a pályázatra végül csak és kizárólag azért jelentkeztem, mert láttam a kiírásban, hogy a kötetbe bekerülő írók a könyv megjelenése után beküldhetik kézirataikat elbírálásra.
Nekem pedig ott volt ez a kis zsiráfos kézirat ugyebár.
Úgyhogy leültem, két délután alatt írtam 5 rövid mesét, és elküldtem. Aztán az esélytelenek nyugalmával vártam.
Mikor kiderült, hogy a beérkezett 692 műből kiválasztották az egyik írásomat, akkor meglepődtem. És hitetlenkedtem.
Nem tartom magam írónak, bár a egyedi igények alapján készült verseimet sokan szeretik, tisztában vagyok vele, hogy a személyre szabott hangvétel és téma nem helyettesíti a profizmust.
Szóval tényleg egy csoda volt számomra, hogy mégis bekerültem a gyűjteménybe, és persze örültem is neki. Alig vártam, hogy megjelenjen a könyv, és beküldhessem végre a kéziratomat.
Az Olvasó Szuperhős 1. – Kalandra fel! kötet egyébként szerintem fantasztikus lett. Csupa friss mese, olyanok, amikkel azelőtt sehol sem találkozhatott az ember. Ha most lennék elsős, másodikos, biztosan imádnám. Sőt, így felnőtt fejjel is jól szórakoztam a mókás történeteken és verseken, igaz, én anno a Gőgös Gúnár Gedeont is szerettem és élvezettel olvastam.
Ami pedig az általam írt Bögremesét illeti..
Persze, hogy van benne motoros vonal. 😀 Ez tőlem gondolom már nem annyira meglepő.
De azt nem mindenki tudja, hogy a történet alapját egy konkrét videó adta, amit itt meg is nézhetsz rögtön. 😉
Az utóbbi időben igyekeztem minél több felajánlást tenni a Csoda Csoportban. Versírást, rajzokat ajánlottam fel főleg licitre, hogy az értük kifizetett összeg a csoport által éppen támogatott alapítványok számláján landoljon.
Egy nap a kezembe került egy kis kulcstartó is, amit pár évvel ezelőtt varrtam, abban az időben, mikor még azt hittem, hogy a varrásban, az ékszerek alkotásában, egyszóval a bizbasz készítésben találom meg magamat. Ez a szenvedély nem tartott nálam sokáig, mert bár szeretek szöszmötölni, de a lassan fejemre növő és szekrényből kiboruló apró alkatrészeket és maradék anyagokat nehezen viseltem el.
Szóval előkerült a kulcstartó, és gondoltam, hogy hátha majd valaki beleszeret és elviszi.
Bemutattam és felajánlottam hát Zeuszt, a piros-pöttyös amőbeuszt, ki belül puha, kívül kancsal, munkanélküli pályakezdő és pályaelhagyó egyszerre, és új életcélul tűzte ki magának a beteg gyermekek megsegítését.
Tökéletlensége és értékelhetetlen mérete ellenére nagy sikert aratott, szép összegeket hozott jótékony célokra, de végül mindig nálam marad, én pedig a csoport tagjaival együtt kezdtem megszeretni.
Mivel úgy döntöttem, hogy nem ajánlom fel újra, viszont visszazárni sem akartam dobozába, így kapott egy saját Facebook oldalt, és időnként bejelentkezünk.
Közben elkezdtünk írni róla egy rövid könyvecskét is, amiből kiderül majd az is, hogy sikerül-e neki párt találni, esetleg szaporítani.
Izgalmas élete lett hirtelen, a sok évnyi mellőzöttség után, de majd az idő megmondja, hogy jól tudja-e kezelni a hirtelen jött népszerűséget.