fbpx

Korán jöttél

Sokat nyűgösködött aznap a kislány, nehezen aludt el, de most végre Diának is jutott pár nyugodt perc. Kis ideig még hallgatta, ahogy a csöppség békésen szuszog, aztán tétován nézett szét a szobában.
Három órára várta Anikót, a legjobb barátnőjét, de a lakás persze még úszott. Hajtogatni kezdte a tiszta ruhákat, de kisvártatva olyan erős fáradtság és gyengeség járta át, hogy kénytelen volt félbehagyni a rendrakást.
Leült a kanapé karfájára és üveges szemekkel bámult maga elé. Fázott is, de nem akart felállni, hogy a pulcsiját megkeresse. Jól esett lebegni kicsit a semmiben, nem törődve a múló idővel, ami az elmúlt hónapokban mostoha társa lett.
Liza több, mint két hónappal korábban jött a tervezettnél. Váratlanul, akkor, amikor már azt gondolta, hogy minden a lehető legjobb úton halad. Amikor boldogan és izgatottan számolta vissza a napokat.
Akkor pár óra leforgása alatt megtanulta a súlyát és jelentését a szónak: Idő előtt.
Félelemmel és aggodalommal terhes hetek és hónapok következtek, és ő csak tette a dolgát. Tudta, hogy erősnek kell maradnia, és ott kell lennie, amikor csak lehet a kislánya mellett. Megtanulta, hogy a szívében felmerülő kérdésekre nem mindig van válasz, így a legtöbbet elzárta, eltemette magában. Megtanulta, hogy a remény és a bizonytalanság egymás édestestvérei, egymást el nem hagyják, és miközben az egyiktől simogatást kap, addig a másik fájdalmas, szúró tüskéket szúr a lelkébe.
Sokszor fojtogatta a sírás, de nem merte útnak engedni könnyeit. Félt, hogy háborgó tengerré változnak, elsodorják és nem tud majd helyt állni.
Aztán mikor hazajöhettek végre, megpróbálta belerázni magát a kismamák boldog, rózsaszín ködben úszó életébe. Amikor csak lehetett, magához ölelte a pici lányt, ringatta, simogatta, becézgette és mélyen magába szívta puha illatát.
De ilyenkor, amikor pár percre magára maradt, a kimondatlan szavak újra, meg újra beszivárogtak a bőre alá, és lassú, alattomos méregként szétáradva testében legyengítették azt.
Halk kopogás ébresztette most ebből süllyedésből. Elsőre fel sem figyelt rá, de amikor a mobilja is rezegni kezdett, az ajtóhoz lépett és kinyitotta.
Anikó állt a küszöbön.
– Nem akartam csengetni, hátha alszik Lizus – magyarázta, majd meglepetten nézett barátnőjére, amiért elmaradt tőle az üdvözlő mosoly.
– Mi a baj? Megbeszéltük, hogy ma jövök.
– Korán jöttél… – válaszolta Dia zavartan. – Én.. Én még nem voltam készen! – tette hozzá, elcsukló hangon.
– Még nem álltam készen! – ismételte és ezzel a mondattal az elmúlt hónapokban torkára fonódott szorító indák egyszerre pattantak szét benne, felszakítva a zokogást.
Sokáig álltak az előszobában. Anikó szó nélkül ölelte Diát. Tudta, hogy ezeket a könnyeket most ki kell engednie, hogy helyt adjanak a gyógyulásnak.
Lassan visszatért arcukra a mosoly, és amikor beljebb mentek a lakásba, halk nyöszörgés ütötte meg fülüket. Liza ébredezett.
Ki kellett venni a kiságyból, megölelgetni, aztán megcsodálni, hogy milyen apró, ennivalóan finom kezecskéi és lábai vannak.
De amikor kibontották az ajándékot, amit a vendég hozott, kis híján megint pityeregni kezdtek.
– Istenem, ez mennyire cuki! – nézegette Dia a dobozkát.
Egy icipici baba volt benne, édes virágszirom ruhácskában. Olyan volt, mint egy kis tündér! Felette a név: Liza. Alatta érkezésének dátuma, mögötte pedig születési súlya és hossza.
– Tetszik?
– Mi az, hogy! Annyira aranyos! A legszebb babaköszöntő ajándék, amit valaha láttam! Köszönjük! – mosolygott Dia, de egy pillanatra átfutott a fején, hogy mennyire más lenne azt a dátumot látni rajta, amit hét hónapig dédelgetett a szívében. Anikó azonban elkapta a gondolat árnyát és gyorsan el is hessegette:
– Tudod, mi jut eszembe ezekről a számokról? Hogy ezek egy bajnok adatai. És büszke lehetsz rá!
– Egy bajnok számai.. – ismételte Dia elgondolkodva, és ahogy közben újra magához ölelte Lizát, érezte, hogy talán mégis vannak tündérek, és léteznek olyan források, amiből egy fáradt anya újra, meg újra erőt tud meríteni.

Babaköszöntő doboz: ZarinArt dobozvilág

Sance Larena

 Giza ideges és izgatott volt egyszerre. Új ruhája, amit kimondottan erre az alkalomra vett, mintha önálló életre ébredt volna, a legváratlanabb pillanatokban kezdett lázadásba. Hol a hátát dörzsölte, hol a pántja csúszott le, hol meg a harisnyáján felkapaszkodva késztette igazgatásra, pedig azzal az elhatározással indult el otthonról, hogy ez az ő napja lesz, az a nap, amikor mindenkinek megmutatja, hogy magabiztosan és éretten tudja kezelni a feladatot, amit kapott.

 Idén először bízták rá, hogy egy rövid kis beszéddel köszöntse az eseményre érkezett vendégeket, ő pedig nagyon komolyan vette a dolgot és napokig fogalmazta a szöveget, a létező összes ismerősének véleményét kikérve, majd a tükör előtt gyakorolva felmondta újra, és újra, amíg kívülről nem fújta már az egészet. 

Mikor otthonról elindult, úgy érezte, hogy tökéletesen készen áll, de most, látva, ahogy lassan megtelik a pazar fényárban úszó terem emberekkel, elbizonytalanodott. 

Levett egy pezsgős poharat a felé nyújtott tálcáról, aprót kortyolt belőle és visszafogott mosollyal üdvözölte az ajtón belépőket. 

 Már éppen kezdte volna visszanyerni a nyugalmát, amikor váratlanul egy hideg kéz érintését érezte vállának meztelen bőrén, és ezzel egyidőben egy olyan illat kúszott az orrába, amit ezer közül is azonnal megismert, és ami mindig és most is ugyanolyan hatást váltott ki belőle, mint kislány korában. 

Hideg verejték lepte el hátát és homlokát, combjai megremegtek, majd megfeszültek, mint egy ugrásra kész őz lábai, futásra készen, mégis a riadtságtól belegyökerezve a padlóba.

Ajkai kiszáradtak, szemét pedig önkéntelenül lecsukta, abban bízva, hogy amikor újra kinyitja, kiderül, hogy az érintés csak egy rossz álom része, egy olyan álomé, amit elfelejteni nem, csak túlélni lehet.

A kéz és az illatfelhő azonban ezúttal is fájó része volt a valóságnak.

Egy jól öltözött, ápolt férfihez tartoztak, aki vigyorogva szólt a lányhoz.

– Hát te is itt vagy, Kisgida! Évek óta nem láttalak! Igazán nem szép tőled, hogy felém se nézel már. 

Giza nem válaszolt, kiutat keresve nézett körül a teremben, és mikor meglátta Esztert, ráakasztotta tekintetét, mint egy horgot, abban bízva, hogy sikerül magához hívni valahogy.

Szerencséje volt, barátnője megérezte a feléje küldött üzenetet, és ahogy észrevette a halovány arcot, azonnal odasietett. Átkarolta és elvezette onnan, sietve megjegyezve, hogy nem érnek rá csacsogni, hiszen mindjárt kezdődik a megnyitó. 

– A mostohaapád? – kérdezte aztán tőle.

– Az. Nem tudom, hogy kerül ide. Nem volt rajta a listán. És pont most! Én nem tudom így elmondani a beszédet, Eszti..! – suttogta, mikor végre kissé magához tért.

– Dehogynem! Nyugi! Itt vagyok! Menj a mosdóba, szedd össze magad egy kicsit. Van még pár perced. Tudom, hogy megtudod csinálni! Ne hagyd, hogy ez a szar alak elrontsa az estédet, amikor annyira készültél rá. 

 A női mosdóban csak pár elkésett hölgy igazgatta a frizuráját. Giza vizet eresztett a csuklójára, majd egy kicsit a tarkóját is megnedvesítette. Elővette a beszédet és átolvasta még egyszer. 

Mikor aztán kilépett az ajtón, furcsa látvány fogadta. A teremben, amit pár perce még élénk beszélgetés hangja töltött meg, most néma csend volt és minden arc a szélesre tárt bejárati ajtóra szegeződött, amin egy különös hölgy lépett be. Nem is lépett, inkább mintha lebegett volna, de nem holmi szélben táncoló pihéhez hasonlóan, hanem mint ahogy a súlyos viharfelhők úsznak az égen. Megérkezett és mindenféle hang vagy mozdulat nélkül parancsolta magára a figyelmet. Nem hasonlított senkihez, talán csak a kiegészítőkhöz, amiket viselt. Ugyanolyan titokzatos és különleges volt, mint azok.

 Giza csodálattal nézte, elfelejtve az imént átélt szörnyű élményt, elfelejtve lámpalázat és idegességet. Szörnyű vágyat érzett, hogy a látomás közelébe mehessen, hogy megismerhesse, kérdezni szeretett volna, megvizsgálni és megérinteni a nyakára simuló különös ékszert, ami kísértetiesen emlékeztette a tájra, ahol gyermekora nyarait töltötte, ugyanakkor nagyon kevésnek is érezte magát ahhoz, hogy megszólítsa. 

 A hölgy azonban váratlanul ránézett a tömeg felett, egyenesen a szemébe, és egy halvány biccentéssel üdvözölte őt. Olyan apró, alig látható mozdulat volt ez, hogy talán senki sem vette észre rajta kívül. Gizára azonban úgy hatott, mintha tüzet fecskendeztek volna az ereibe. Erő és forróság járta át hirtelen. A kis színpadra lépett és mosolyogva, hiba nélkül mondta el köszöntő beszédét. A rövid taps után, amit kapott, körbenézett.

 Sem a mostohaapja, sem a látomásszerű nő nem volt már a teremben.

 

(folyt.köv.)

 

Sance Larena

Nyakék: Sance Larena

www.sancelarena.hu
https://www.facebook.com/sancelarena

Púderlila – ékszerhez írt novella

Keserű szájízzel ébredt. A függöny mellett beszűrődő fény, ami máskor kedvesen simogatta, most bántóan szurkálta.

Lassan mászott ki az ágyból, és a lehető legnagyobb csendben ment ki a konyhába. Nem akarta elveszíteni azt a pár értékes percet, ami váratlan ajándékként ma reggel az ölébe hullott, és alkalmat adott neki egy csendes kávézásra.

Férje már elment, a gyerekek még aludtak.

De azért nem ült le. Ugyanúgy a pult mellett állva kevergette a cukrot a csészében, ahogy mindig.

A másikkal álmodott. A másik férfival, aki nem a férje, és akit lángoló szenvedéllyel szeretett. Évek óta nem gondolt rá. Miért is gondolt volna?

Nem voltak szeretők, nem is kívánta, hogy olyasmi történjen. Az első perctől tudta, hogy nem csak helytelen, amit érez, de butaság is. Nem volt már tapasztalatlan tinilány, hogy fel tudja mérni:  Nem is illett volna hozzá a férfi, nem működött volna az egész. Ostoba vágy volt, elvárások nélkül, mégis összetört a súlya alatt.

Elgyászolta már évekkel ezelőtt. Valahol örült is, hogy távozott az életéből és hogy újra boldog tudott lenni a férjével.

De most a férfi megjelent álmában, feltépve a régen behegedt sebet. Fájt neki az ébredés, hogy el kellett engednie újra, fájt a hiánya, és fájt a veszteség véglegességének gondolata.

Túlontúl keserűnek érezte a kávét, még egy kis cukrot tett bele, majd undorodva öntötte a lefolyóba.

A telefonjáért nyúlt és üres fejjel pörgetni kezdte a semmitmondó bejegyzéseket rajta, egészen addig, amíg egy púderlila cipő fotója nem szaladt el a szeme előtt.

Visszalépett a képhez és bámulni kezdte. A csinos kis topánka szinte megbabonázta, pedig egyáltalán nem passzolt a stílusához. Tipikus farmer-pólós anyuka volt, aki rendszerint szaladgáláshoz kényelmes cipőket húzott fel a lábára. Nem sokat foglalkozott a külsejével, ékszereket sem hordott. Néha elcsábult és vásárolt ezt-azt, de valahogy sohasem találtam meg magát a csinosabb öltözékekben.

De ez a cipő! Azzal a kis csillogó ezüst pánttal! Egy könnyű nyári ruhával csodálatosan állna rajta.

Behunyta a szemét és elképzelte, ahogy végiglebeg az utcán, a langyos szél belekap a hajába… aztán… aztán virágból koszorút fon magának, az őzikék meg a tenyeréből esznek.

Ez utóbbi gondolatot már a jól bevált szarkazmus hívta életre benne, ami rendszerint rugalmas lasszóként rántotta vissza a földre mindig, amikor túlságosan belelovalta volna magát egy-egy elvadultabb ábrándba.

–  Persze. Majd púderlila cipőben dagasztom a saras homokot a játszótéren! – nevetett, mert nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért vágyik néha olyasmire, amiről pontosan tudja, hogy nem passzol az életébe. Közben másik kávét tett fel a kiöntött helyett.

Még éppen hogy meg tudta inni, mielőtt a lányok ébredezni kezdtek, és a reggeli készülődés káosza magával nem sodorta.

Csak valamikor dél körül jutott eszébe megint az álom, és olyan erősen rántotta magával az emlék, hogy remegni kezdett. Tetőtől talpig átjárta a sikító hiányérzet. A vággyal teli üresség, ami fekete lyukat hasított belsejében, és húzni akarta magába, mintegy kifordítva lelkét.

Sírni szeretett volna, de nem volt egyedül.

Kétségbeesetten próbálta elzavarni az érzést, és közben félve nézett körül valamiféle kapaszkodót keresve.

Szeme a kolléganőjén állt meg, aki egészen különleges nyakláncot viselt aznap.

Finom fonalból csomózott, vagy talán kötött ékszer volt, bojttal a közepén. Még sohasem látott ilyet. Beszédbe elegyedett a lánnyal, és lassan a feszültség, a visszanyelt könnyek is elpárologtak belőle.

Délután könnyű léptekkel ment a gyerekekért. Az éjjeli álomkép már nem volt eszében. Szaladni lett volna kedve, úgy érezte, hogy szinte repül, és mikor egy kirakat előtt elsuhant, látta, hogy haját huncut csigákba tekeri a langyos szél. Meg is állt egy pillanatra, hogy megnézze magát.

Farmer és póló volt rajta, lábán szaladgálós cipő, ahogy mindig. De az arcán enyhe pír ragyogott és a pólója v-kivágásában, egy makramé nyaklánc feküdt puhán és simogatóan dekoltázsára.

Ezüst szálakkal díszítve, púderlila színben.

 

Makramé ékszer: Makroska

 

 

Az üvegcipő – rajzhoz írt novella, adott témára

– Basszus! Ezt nem hiszem el! – morgott Bori, mikor meglátta Zsófi cipőjét.
Alig két napja vette neki, de már nem volt rajta a csat. Nem volt olcsó, nem is ezt nézte ki neki elsőre, de annyira könyörgött érte. A pillangós csat miatt beleszeretett azonnal és lebeszélhetetlenül. A csat miatt, ami most hiányzik róla! Így eladni sem lehet majd.
– Zsófi! Zsófi, hol vagy? – kiáltotta dühösen és belépett a szobába. – Mi történt a cipőddel?
A kislány felnézett a képeskönyvből, de nem válaszolt. A szája széle azonban kezdett lassan lefelé görbülni és megremegni.
– Mi történt a cipőddel? – kérdezte újra Bori, kissé megenyhülve, miközben mellé lépett. Le akart hajolni hozzá, de megdermedt egy pillanatra, mert hirtelen mintha kívülről hallotta volna a saját hangját. Kívülről és nagyon távolról. Mintha körberepülte volna a Földet, a csillagokat, a mindenséget, és hosszú évek távlatából, az édesanyja szájából csendült volna vissza hozzá a mondat:
“Mi történt a cipőddel?”
Kicsi lány volt, körülbelül akkora, mint most Zsófi, amikor egy csodálatos lábbelit hoztak a szülei neki külföldről. Igazából egyszerű, áttetsző gumiból készült, de apró csillámok díszítették, és akkor az ő szemében gyönyörű volt, mint egy mesebeli hercegnő üvegcipellője! Le sem akarta venni.
Este az ágya mellé tette, másnap pedig abban ment a Duna-partra sétálni.
Ott aztán egy óvatlan lépésnél beleragadt az iszapba és hiába kereste, nem lett meg. Mikor az anyja meglátta, hogy félig mezítláb siet feléje, borzasztó mérges lett.
– Mi történt a cipőddel? – kiabálta dühösen, Bori pedig válaszolni sem tudott.
Sírni szeretett volna, sírni, mert annyira várta, hogy csilloghasson az új cipőjében. Annyira örült neki! Mikor felvette, igazi tündérnek érezte magát benne. És most elveszett!
Szeretett volna elbújni a vigasztaló, puha ölelésben, de a kezek, amiktől simogatást várt, most idegesen hadonásztak az orra előtt. Csak csendben nyelte a könnyeit, szólni akart, de összeszorult a torka.
– A pillangó miatt kérdezed? – zökkentette ki az emlékeiből Zsófi vékony hangja.
Csak bólintani tudott. Nézte a lányát, látta, hogy még mindig remeg a szája széle.
– Emlékszel, mit mondtam, amikor megvettük? – szólalt meg végre nehezen, kissé rekedt hangon.
– Hogy vigyázzak rá nagyon. Mert tündér pillangók vannak rajta, aki segítenek mindig hazatalálni – bólintott Zsófi.
Bori elmosolyodott. Már nem is emlékezett rá, hogy ezt mondta a kislánynak. Az ölébe húzta, megsimogatta a fejét, és úgy kérdezte:
– És mégis elhagytad?
– Nem hagytam el, Anya! Levettem az egyiket és rátettem a cipődre. Hogy te is mindig hazatalálj! Nekem elég egy is, vagy nem? – nézett rá, és tekintetében egyszerre volt büszkeség és egy kis félelem is.
Kiszaladt a szobából és Bori cipőjével tért vissza. Valóban, rá volt fűzve az egyik pillangós csat.
Bori a kezébe vette és megremegett. Végigfutott a hátán valami láthatatlan langyos szellő, és potyogni kezdtek a könnyei.
– Ne haragudj, Anya! Nézd, vissza tudjuk tenni! Nem akartam rosszat! – ijedt meg erre már egészen Zsófi.
– Nem haragszom, Kincsem! Csak örömömben sírok – törölte meg mosolyogva a szemeit Bori. – Mert végre megtaláltam a fél pár elveszett üvegcipőmet.
 
 

Hajvágős mese

Ezt a verset a saját kicsi fiamnak írtam, hátha megbarátkozik a hajvágás gondolatával.  A illusztrációkat éjszakánként firkáltam le papírra, ami pedig általában távol áll tőlem, tekintve, hogy inkább digitálisan rajzolok, aztán mobillal fotóztam be, ez meg is látszik az eredmény minőségén, de talán a célnak így is megfelel majd. 

Még nem teszteltem rajta, de majd beszámolok az eredményekről a Firkatica Firkálójában, ha sikerült. 🙂

Kattints a képre,  a pdf megnyitásához és olvasásához.

 

 

Az üvegcipő

Andit csak pár hete (vagy hónapja?) ismertem meg, de máris belekezdtünk egy közös projektbe. Hogy mit készítünk, az még egyelőre szupertitkos, és a részletek mibenléte előttünk is némileg homályos, de ha elkészül szuper lesz. Szerintem. De remélem szerintetek is.  😀

Az elindított projekt mellett pedig előfordul, hogy küld nekem egy-egy rajzot, azzal, hogy “ha van kedved, írj róla!”  A képek mellé pedig mindig kapok egy-két gondolatot is. Egy történetet, egy érzést, röviden leírva.

Így született meg az Öreg fáról szóló mesém például.

Vagy most az Üvegcipő is, aminél az illusztráció mellé ezeket a sorokat kaptam gondolatébresztésül Anditól:

Ezt az első pszichológiai meditációm ihlette. A sztori (igaz rész): négy évesen elvesztettem egy számomra nagyon becses “üvegcipőt” a Duna iszapjában. Gumi kis cipő volt, beleragadt, sose lett meg. Anya nagyon mérges lett, mert pár nappal azelőtt nyaraláson vették nekem, sok pénzbe került. A meditáció: Anyukám helyébe képzelve magam, megvigasztaltam a kicsi ént, hogy nem érdekes az anyagi része. Fontosabb annál a drága kislányom.

Bevallom, imádom ezt! Imádom, amikor valaki egy képpel, vagy pár szóval elülteti a fejemben a kis ihlet-csírákat, hogy aztán azok napokig érlelődjenek bennem. És az igazság az, hogy sokszor én magam sem tudom, miről szól majd a történet, amikor leülök írni. Sokszor egészen másféle gondolat-fa terebélyesedik ki belőle, mint amit a kis magocska ígért.

Aztán izgulok, hogy mit szól az eredményhez a kertész, aki adta az alapanyagot.

Elküldöm neki a kérdéssel együtt, hogy “Így jó lesz? Mehet az oldalra?” és nincs annál nagyobb öröm, mint amikor jön a rövid válasz:

Itt bőgök a kertben…

Mehet.

ThemiszAnyu

Avagy hogyan készült Zeusz könyve

Amikor a kézzel varrt kulcstartómat először feltettem jótékonysági licitre a CsodaCsoportban, nem gondoltam,  hogy bárkinek is megtetszik a kis piros pöttyös amőbeusz. Hiszen olyan kancsal volt, olyan ügyetlenül elkészített. Maga a megtestesült tökéletlenség.

Mégis megszerettétek, kértétek, hogy maradjon nálam, és végül egyre több jelzést is kaptam, hogy jó lenne róla történeteket olvasni.

Neki is ültem az írásnak, de csak körülbelül az első oldalig jutottam, amikor befutott egy üzenet. Egy levélke Themisztől.  (Akik régebben követnek, biztosan emlékeznek rá, hogy meg is osztottam Facebook-on.)

Nagyon megmosolyogtatott az a pár sor, hamarosan válaszoltam is, és kiderült, hogy ThemiszAnyu, vagyis Janó Viktória írtó jó fej! Valahogy éreztem, hogy a lányoknak helyet kell kapniuk Zeusz életében, és a könyvben is.

Nem gondolkoztam sokat a dolgon, hanem egyből meg is kérdeztem Vikit, hogy mit szólna hozzá, ha közösen írnánk meg a történetet, ő pedig nem nagyon ellenkezett. 😀

Így utólag belegondolva, merész ötlet volt, hiszen alig ismertük egymást, ráadásul akkor még fogalmam sem volt, hogy pontosan miről is szóljon a könyv.

Sok kérdés merült fel az elején, próbáltuk meghatározni, hogy hogyan osszuk fel a feladatokat, de menet közben kiderült, hogy erre nem volt szükség. Volt, hogy neki jött egy ötlete egy jelenethez, volt, hogy nekem, össze-vissza ugráltunk időben és térben, keresztül-kasul cikázva a történetben, mégis a végére valami csoda folytán kikerekedett az egész.

Be kell vallanom, hogy borzasztóan élveztem a közös munkát! 

Kis titkos infó csak nektek: 

Themisz és Zeusz párbeszédei úgy készültek, hogy Themisz szavait Viki írta, Zeuszét én, és közben nem tudtuk, hogy mit fog válaszolni a másik, vagy hogy egyáltalán hova lyukad ki majd a beszélgetés. 

Így egyrészt mindig bennem volt az izgalom, amikor vártam a reakciókat, másrészt nagyon jókat nevettem, mikor végre csippant a telefonom és megnézhettem az amőbeusz lány üzenetét.

Ha csak fele annyira fogjátok élvezni a könyv olvasását, mint amennyire mi élveztük a megírását, akkor én már elégedett leszek. 🙂

Zeusz természeten a romantikázás közben sem feledkezett meg elsődleges céljairól, így a CsodaCsoportról is szó lesz a történetben, és a bevételből a támogatott alapítványokat is szeretnénk segíteni. 

Külön öröm volt nekem, hogy sikerült a tündérek között találni korrektort, (Radakovics Viki vállalta az ellenőrzést) szerkesztőt (Tóthné Török Tímea személyében), a borító tervezését pedig az egyik admin (Kovács-Kalivoda Tímea) vállalta, akinek a csodaszép grafikáit már jól ismeritek.

Hamarosan kiadóhoz kerül a történet, amiből kiderül, hogy Zeusz megtalálja-e a boldogságot.

Kövessétek be Themiszt is, hiszen fontos főszereplője a könyvnek, és a kis piros pöttyös kulcstartó életének is. 😉

Hogyan került a Bögremesém az olvasókönyvbe?

Akik egy picit jobban ismernek, már valószínűleg borzasztóan unják, hogy újra, meg újra szóba hozom MotoZsirit.

De ha egyszer mindenről ő tehet! Igen, ő, a kis motoros zsiráf, meg a verses mese gyűjtemény, amit róla és a barátairól írtam, és amit annyira, de annyira szeretnék már egyszer nyomtatásban látni, hogy  szinte érzem a zsigereimben, hogy soha nem lesz kiadva.

Olyan régóta ülök rajta, és annyiszor jártam körbe miatta a lehetőségeket, hogy lassan már nem is emlékszem, hogy miért ragaszkodom hozzá annyira.

Talán, mert szerintem fontos témát jár körül.

Vagy mert az első verset, ami szerepel benne a saját kisfiamnak írtam.

Esetleg, mert a Magyar Mentőmotor Alapítványt szeretném támogatni vele.

Tényleg nem tudom., de ha egyszer mégis megvásárolható lesz, akkor ígérem, körbejárom ezt a témát még.

Mindenesetre emiatt a kötet miatt bújtam egy időben a pályázatokat, és akkor láttam meg a lehetőséget az Aranymosás oldalán, hogy a készülő olvasókönyvbe keresnek rövid meséket, verseket, és hogy bárki küldhet be a feltételeknek megfelelő műveket.

Ez idáig annyira nem is volt érdekes számomra. Valahogy engem sohasem izgatott egyébként az ilyen jellegű publikálási lehetőség, mert az önmagában, hogy az emberek elolvassák, amit írtam, és látják a nevemet mellette, nem hoz lázba, mint ahogyan a gondolat sem, hogy egyszer híres író legyek, sőt még az sem, hogy egyáltalán író legyek.

Később persze, mikor már kezemben volt a könyv, és láttam a mesém címét a tartalomjegyzékben, azért már bujkált bennem valamiféle csiklandozós jó érzés, amit büszkeségnek is lehet nevezni, de még akkor is nagyobb volt bennem a csodálkozás és a hitetlenkedés.

De kicsit előre szaladtam.

A lényeg, hogy a pályázatra végül csak és kizárólag azért jelentkeztem, mert láttam a kiírásban, hogy a kötetbe bekerülő írók a könyv megjelenése után beküldhetik kézirataikat elbírálásra.

Nekem pedig ott volt ez a kis zsiráfos kézirat ugyebár.

Úgyhogy leültem, két délután alatt írtam 5 rövid mesét, és elküldtem. Aztán az esélytelenek nyugalmával vártam.

Mikor kiderült, hogy a beérkezett 692 műből kiválasztották az egyik írásomat, akkor meglepődtem. És hitetlenkedtem.

Nem tartom magam írónak, bár a egyedi igények alapján készült verseimet sokan szeretik, tisztában vagyok vele, hogy a személyre szabott hangvétel és téma nem helyettesíti a profizmust.

Szóval tényleg egy csoda volt számomra, hogy mégis bekerültem a gyűjteménybe, és persze örültem is neki.  Alig vártam, hogy megjelenjen a könyv, és beküldhessem végre a kéziratomat.

Az Olvasó Szuperhős 1. – Kalandra fel! kötet egyébként szerintem fantasztikus lett. Csupa friss mese, olyanok, amikkel azelőtt sehol sem találkozhatott az ember. Ha most lennék elsős, másodikos, biztosan imádnám. Sőt, így felnőtt fejjel is jól szórakoztam a mókás történeteken és verseken, igaz, én anno a Gőgös Gúnár Gedeont is szerettem és élvezettel olvastam.

Ami pedig az általam írt Bögremesét illeti..

Persze, hogy van benne motoros vonal. 😀 Ez tőlem gondolom már nem annyira meglepő.

De azt nem mindenki tudja, hogy a történet alapját egy konkrét videó adta, amit itt meg is nézhetsz rögtön. 😉

Zeusz

Az utóbbi időben igyekeztem minél több felajánlást tenni a Csoda Csoportban.  Versírást, rajzokat ajánlottam fel főleg licitre, hogy az értük kifizetett összeg a csoport által éppen támogatott alapítványok számláján landoljon.

Egy nap a kezembe került egy kis kulcstartó is, amit pár évvel ezelőtt varrtam, abban az időben, mikor még azt hittem, hogy a varrásban, az ékszerek alkotásában, egyszóval a bizbasz készítésben találom meg magamat. Ez a szenvedély nem tartott nálam sokáig, mert bár szeretek szöszmötölni, de a lassan fejemre növő és szekrényből kiboruló apró alkatrészeket és maradék anyagokat nehezen viseltem el.

Szóval előkerült a kulcstartó, és gondoltam, hogy hátha majd valaki  beleszeret és elviszi.

Bemutattam és felajánlottam hát Zeuszt, a piros-pöttyös amőbeuszt, ki belül puha, kívül kancsal,  munkanélküli pályakezdő és pályaelhagyó egyszerre, és új életcélul tűzte ki magának a beteg gyermekek megsegítését.

Tökéletlensége és értékelhetetlen mérete ellenére nagy sikert aratott, szép összegeket hozott jótékony célokra, de végül mindig nálam marad, én pedig a csoport tagjaival együtt kezdtem megszeretni.

Mivel úgy döntöttem, hogy nem ajánlom fel újra, viszont visszazárni sem akartam dobozába, így kapott egy saját Facebook oldalt, és időnként bejelentkezünk.

Közben elkezdtünk írni róla egy rövid könyvecskét is, amiből kiderül majd az is, hogy sikerül-e neki párt találni, esetleg szaporítani.

Izgalmas élete lett hirtelen, a sok évnyi mellőzöttség után, de majd az idő megmondja, hogy jól tudja-e kezelni a hirtelen jött népszerűséget.

 

 

MotoZsiri

MotoZsiri egy fiatal motoros zsiráf. Róla és barátairól szól a készülő könyvem, amiben verses mesék formájában kerülnek feldolgozásra a legszükségesebb tudnivalók a közlekedésről, 4-7 éves gyerekeknek.

Kiadás előtt került nemrégen jótékonysági licitre egy különleges példány, amibe egy plusz vers is bekerült.
A könyvet természetesen az én illusztrációim díszítik.

MotoZsiri licitre került