Minikötet

Ügyfélélmény növelésére, márka erősítéséhez vagy profitszerzéshez.

Édesanyákat célzó vállalkozásoknak.

"Anyámnak lánya,
gyermekemnek anyja.
Voltam, s vagyok -
önmagamba fonva."

Két elgondolkodtató történetet és egy verset választottunk ehhez a kicsi, képeslapméretű kötethez.

Itt tudod elolvasni a két novellát és a verset:

– Basszus! Ezt nem hiszem el! – morgott Bori, mikor meglátta Zsófi cipőjét.
Alig két napja vette neki, de már nem volt rajta a csat. Nem volt olcsó, nem is ezt nézte ki neki elsőre, de annyira könyörgött érte. A pillangós csat miatt beleszeretett azonnal és lebeszélhetetlenül. A csat miatt, ami most hiányzik róla! Így eladni sem lehet majd.
– Zsófi! Zsófi, hol vagy? – kiáltotta dühösen és belépett a szobába. – Mi történt a cipőddel?
A kislány felnézett a képeskönyvből, de nem válaszolt. A szája széle azonban kezdett lassan lefelé görbülni és megremegni.
– Mi történt a cipőddel? – kérdezte újra Bori, kissé megenyhülve, miközben mellé lépett. Le akart hajolni hozzá, de megdermedt egy pillanatra, mert hirtelen mintha kívülről hallotta volna a saját hangját. Kívülről és nagyon távolról. Mintha körberepülte volna a Földet, a csillagokat, a mindenséget, és hosszú évek távlatából, az édesanyja szájából csendült volna vissza hozzá a mondat:
“Mi történt a cipőddel?”
Kicsi lány volt, körülbelül akkora, mint most Zsófi, amikor egy csodálatos lábbelit hoztak a szülei neki külföldről. Igazából egyszerű, áttetsző gumiból készült, de apró csillámok díszítették, és akkor az ő szemében gyönyörű volt, mint egy mesebeli hercegnő üvegcipellője! Le sem akarta venni.
Este az ágya mellé tette, másnap pedig abban ment a Duna-partra sétálni.
Ott aztán egy óvatlan lépésnél beleragadt az iszapba és hiába kereste, nem lett meg. Mikor az anyja meglátta, hogy félig mezítláb siet feléje, borzasztó mérges lett.
– Mi történt a cipőddel? – kiabálta dühösen, Bori pedig válaszolni sem tudott.
Sírni szeretett volna, sírni, mert annyira várta, hogy csilloghasson az új cipőjében. Annyira örült neki! Mikor felvette, igazi tündérnek érezte magát benne. És most elveszett!
Szeretett volna elbújni a vigasztaló, puha ölelésben, de a kezek, amiktől simogatást várt, most idegesen hadonásztak az orra előtt. Csak csendben nyelte a könnyeit, szólni akart, de összeszorult a torka.
– A pillangó miatt kérdezed? – zökkentette ki az emlékeiből Zsófi vékony hangja.
Csak bólintani tudott. Nézte a lányát, látta, hogy még mindig remeg a szája széle.
– Emlékszel, mit mondtam, amikor megvettük? – szólalt meg végre nehezen, kissé rekedt hangon.
– Hogy vigyázzak rá nagyon. Mert tündér pillangók vannak rajta, aki segítenek mindig hazatalálni – bólintott Zsófi.
Bori elmosolyodott. Már nem is emlékezett rá, hogy ezt mondta a kislánynak. Az ölébe húzta, megsimogatta a fejét, és úgy kérdezte:
– És mégis elhagytad?
– Nem hagytam el, Anya! Levettem az egyiket és rátettem a cipődre. Hogy te is mindig hazatalálj! Nekem elég egy is, vagy nem? – nézett rá, és tekintetében egyszerre volt büszkeség és egy kis félelem is.
Kiszaladt a szobából és Bori cipőjével tért vissza. Valóban, rá volt fűzve az egyik pillangós csat.
Bori a kezébe vette és megremegett. Végigfutott a hátán valami láthatatlan langyos szellő, és potyogni kezdtek a könnyei.
– Ne haragudj, Anya! Nézd, vissza tudjuk tenni! Nem akartam rosszat! – ijedt meg erre már egészen Zsófi.
– Nem haragszom, Kincsem! Csak örömömben sírok – törölte meg mosolyogva a szemeit Bori. – Mert végre megtaláltam a fél pár elveszett üvegcipőmet.

Adél kettesével szedte a lépcsőfokokat, fürgén kaptatott fel a harmadik emeletre.  Minden mozdulatánál megzörrent a kezében lévő dobozka. 

Szokás szerint az utolsó forduló előtt fogyott el a levegője. Megállt pihenni egy kicsit, és csípőjével támasztva a korlátot bámulta a folyosó rácsos ablakát. Szeme az üvegen végigfutó repedésre tévedt. A repedésre, amiről nem tudta volna megmondani, mikor és hogyan került oda. Mintha az ablakkal együtt született volna az a törés, egyszerűen csak ott volt, mindig, kislány kora óta. Ahogy a muskátli is a párkányon és a hűvös fal enyhén nedves szaga, amit valamiért sohasem érzett kellemetlennek.

Most eszébe jutott a nap, amikor beköltöztek. A súlyos és sötét bőrönd fogantyúja belevágott puha tenyerébe, de mikor édesanyja rákérdezett, hogy bírja-e, erősnek akarta mutatni magát és nem vallott a fájdalomról. Csak titokban dörzsölgette meg a kezét, mikor megálltak a fordulóban. Pont itt, ennél a törött ablaknál. Itt tették le egy pillanatra a csomagokat, fújtak egyet és egymásra mosolyogtak. Furcsán boldog pillanat volt. Olyan, mint amikor az ember megszabadul egy beteg fogtól. Fáj még a helye, lüktetve vérzik, de az már egyfajta megkönnyebbültséggel vegyes szenvedés. Benne van a gyógyulás ígérete.

És valóban nyugodt évek vártak ezután rájuk. Szerettek itt élni, ketten a kis harmadik emeleti lakásban, ahová most is szívesen jött haza.

Már hallotta is, hogy zörög a kulcs fent a zárban. 

Lassabb léptekkel indult meg újra a lépcsőn, és közben a kezében lévő kis csomagot nézte. Hirtelen úgy érezte, hogy hiba volt elhoznia, ezért gyorsan a táskájába gyömöszölte.

Édesanyja már az ajtóban várta. Széles mosollyal, szétzilált konttyal fogadta és olyan öleléssel, mintha legalábbis évek óta nem találkoztak volna.

– Elhoztad a könyvet? – kérdezte aztán.

– A könyvet? Ja! A könyvet! Persze! – torpant meg Adél, és kénytelen volt kinyitni a táskáját, kivenni belőle a dobozt, mert máshogy nem fért hozzá a regényhez, amit elhozott.

– Hát ez? – bökött a kis csomagra az édesanyja.

– Ez? Semmi. Vagyis, neked hoztam. De talán rossz ötlet volt. Vagyis nem tudom – hebegett, majd zavartam átnyújtotta.

– Egy fésű..? Ennyire rosszul áll a hajam..? – nevetett az asszony és a tükörbe nézve hátra simította őszülő tincseit. 

– Tényleg rossz ötlet volt. 

– Nem, dehogy! Nagyon szép! Köszönöm! Csak nem teljesen értem.

– Nem emlékszel..? Hogy volt egy hasonló fésűd, amit még kislány korodban kaptál? Én meg eltörtem egyszer véletlenül. Nem szidtál meg érte, de láttam, hogy mennyire szomorú lettél. Évek óta próbálok egy ugyanolyat találni neked. Tudom, hogy ez nem olyan egészen. Mert annak nem ilyen virágok voltak a nyelén. És a színe is más…

– A nagymamámtól kaptam azt a fésűt. Azzal ápolta lánykoromban a hajamat. Ajj, de sokszor könnybe lábadt a szemem, mikor a gubancokat próbálta elsimítani benne. Nem volt egy finom kezű asszony. De én azért szerettem – révedt el Adél édesanyja a múltba, aztán a lányára nézett.

– Aztán te fésültél vele, az apró kezeiddel. Sokszor, nagyon sokszor, szinte minden nap hoztad a kis széket, hogy ráállj, mert máshogy nem értél el. Olyan frizurákat készítettél, hogy csak! Volt olyan, hogy az össze csattot beletűzted! Úgy néztem ki, mint egy vásári bóhoc, de te rám néztél és azt mondtad: “Gyönyörű vagy, anyukám!”

– Igen. Aztán kiesett a kezemből a fésű, koppant a padlón és eltörött – suttogta Adél, akinek akkor már a sírás szorongatta a torkát. 

– Soha többet nem fésültél meg. Soha többet nem éreztem magam olyan szépnek, mint azokon a délutánokon. Fenébe azzal a fésűvel! Igen, szerettem, jó emlékek fűztek hozzá, lánykoromból, meg későbbről is. De jobban hiányzott az apró ujjaid simogatása és matatása a hajamban, a szemed ragyogása, ahogy bámult rám – mondta az asszony és mosolyogni próbált, de a szája széle remegett.

Remegett Adél keze is, amikor a fésűért nyúlt. A fésűért, ami nem volt pont olyan, mint az a régi, de itt volt és várta, hogy használtatba vegyék.

Átszaladt vele a vékonyra ritkult frizurán, miután óvatosan kibontotta édesanyja kontyát. 

Ez a frizura sem volt már olyan, mint az a régi. Megfakult, elgyengült. 

Hanem a két nő szemében ugyanaz a fény ragyogott, mint hosszú évekkel ezelőtt, és Adél ugyanolyan hangon mondta ki a mondatot, ami aranyló sugárral vonta kapocsba kettőjüket:

– Gyönyörű vagy, anyukám! 

Két kicsike karom

nyakad köré fontam,

fejem hátradöntve

szememet behunytam.

 

Tudtam, kértem, vártam,

hogy végre pörögjünk!

Körbe és csak körbe,

forogjunk, szédüljünk!

 

Nevettél előre,

minden fordulónál.

Kértem: Újra, újra!

Meg soha ne állj már!

 

Gyöngyöző kacajom

csengett a füledbe,

és éreztem, megmarad

ez a perc örökre.

 

Lassanként eltűntünk,

a szobában ketten,

tehettük bátran, hisz

senki sem ért tetten.

 

Átléptünk a szelek

vihar-világába,

Hol a fáknak nincsen

se levele, se ága.

 

Tornádó lettünk,

így együtt, te és én,

szédülten forogva

a jövő peremén.

 

Egy hajszál hiányzott,

hogy bele ne essünk,

de egymásra nézve

akkor csak nevettünk.

 

Nem féltünk, maradtunk.

Ott. Benne a percben.

Megpihentünk aztán

pillanatnyi csendben.

 

Fejem hátra dobtam

szememet lehunyva.

Piros volt az arcunk,

mosoly tüzelt rajta.

Itt tudsz egyedi árajánlatot kérni:

https://www.firkatica.com/aszf/
https://www.firkatica.com/privacy-policy/