Az ötkukacos bál

Lustán indult tova a tél. Pelyhes hóval, jéggel átszőtt csizmájával komótosan lépte át a messzi hegyeket, borzongató szellőket húzó sálja még fel-fel derengett reggelente, de a tavasz illatos seprűje már virágokat söpört lábnyomaiba.

A fák is ébredeztek álmukból, zöld gúnyájukat kezték magukra fonni, mintha csak bálba készülnének. 

A széncinege tűnődve nézte őket egy darabig, majd élelem után indult. Talált is még néhány magot, de bizony fintorogva tologatta őket ide-oda apró kis csőrével.

Másra fájt már a foga a hosszú téli diéta után. Hernyóra, roppanós bogarakra, tavaszi lakomára!

– Kipp – kopp! – hallatszott egyszer csak, és a levelek megrezzentek körülötte.

A harkály kopácsolt az egyik fán, majd hosszú nyelvével jókora kukacot húzott ki a kéreg alól. A cinkének bizony megkordult a gyomra, mikor látta, hogy a kövér falat eltűnik barátja torkában. Az éhség nyomán pedig kiváló ötlete támadt. 

– Jó reggelt, Harkály koma! Kora reggel ilyen keményen dolgozol már?

– Keményen, keményen, hogy a begyem megteljen! 

– Kiváló, dicséretes! – bókolt a cinke.

– Hanem azért a pihenés, a szórakozás se maradjon el! – tette hozzá.

– Miféle szórakozás? – nézett rá barátja.

– Este nagy bált tartok. Tavasz mulatságot! Minden madárnak ott a helye. Lesz lakoma, tánc és móka. Öt kukac a belépő ára. 

– No, akkor máris kifizetem neked! – örült meg a harkály és kezdte előhúzni a falatokat a fa törzséből, de bizony csak hármat sikerült odaadni a cinkének, nem talált többet hirtelen az öreg fában.

– Sebaj! Ne is keresd a maradékot, nincs már arra idő. Inkább segíts nekem, járd körbe az erdőt, kutasd fel a madarakat, szólj mindenkinek a bálról! De a belépőt el ne felejtsd mondani! Aki nem hoz kukacot, vagy bogarat, az kimarad a mulatságból! 

A harkály rábólintott a dologra, indult is, repült fáról fára, mindenhová bekopogtatott.

– Kipp-kopp! Gyertek este bálba! Öt falat az ára! – zengett a hír.

A cinke pedig előre örült neki, hogy jól teletöltheti a bendőjét majd a belépőkkel. Már csak zenészt kellett szerezni, de az ugyan nem volt nehéz. A három kukacot, amit a harkálytól kapott, a rigónak adta, aki ezért a bérért szívesen vállalta a dalolást.

Alig telt el egy-két óra, erdő-mező megmozdult, mintha csak a tél viharai tértek volna vissza, szárnycsapásoktól lett hangos a táj. Zúgtak a fák, zörögtek a levelek, minden madár vadászatra indult, hogy összegyűjtse a kért kukacokat.

Egy kicsi, fiatal szürkés-barnás madárka félve repkedett a sürgés-forgás közepén.

Nagyon szeretett volna eljutni a mulatságra, azonban csak négy bogarat sikerült megfognia estig, azzal állítottoda a bálra.

A falánk cinege bizony nem engedte be: 

– Hozd el a maradékot, akkor jöhetsz mulatozni! – mondta szigorúan, a kis madárka pedig szomorúan repült vissza a mezőkre. 

Nézte, kutatta a fákat, leste a földet, vizslatta a virágokat, hogy hol találhatna még egy kukacot vagy rovart. Nem is fáradt hiába, hiszen egyszer csak meglátott egy csodaszép piros pillangót. Szárnyait illegetve készült nyugovóra térni éppen, amikor a kis barna madár huss, elkapta!

Vergődött ám a lepke a madárka csőrében kétségbeesetten, de még könyörgött is neki!

– Engedj el, kérlek, engedj el kismadár! Nem ártok én senkinek! Nem rágom meg a zöld leveleket, mint a csúf hernyók! Nem ásom ki a növények gyökereit! És lásd, milyen sovány falat vagyok én! Engedj el kérlek! – siránkozott, és ahogy verdesett, könnyű szárnyairól hullott a csillogó hímpor, rá a kismadár begyére, egészen pirosra festve tollait.

Jószívű volt a madárka, megsajnálta a pillangót és hagyta, hogy szabadon tovaszálljon.

 Így aztán üres kézzel, falat nélkül, vöröslő beggyel ment vissza a bálba, remélve, hogy talán mégis bejuthat. 

A mulatság javában állt már, mikor odaért. Szólt a rigódal, táncolt a szárnyas népség, csiviteltek nagy hangon. A cinke annyi kukacot falt be, hogy félreállt a hasa tőle, csak pihegve gubbasztott a fűben. Átkozta már magában falánkságát.

És jaj! Bizony a nagy lármában senki se vette észre, hogy egy nagy karvaly köröz felettük az égen, éhesen leselkedve, hogy lecsapjon az óvatlan bálozókra.

Csak a kis barna madár látta meg az ellenséget, ahogy odaérkezett és egyszerre kiabálni kezdett, ahogy a torkán csak kifért.

– Vigyázzatok! Karvaly les rátok! Vigyázzatok!

Ám a nagy ricsaly közepette a cinkén kívül senki sem hallotta szavát. De a cinke is hiába hallotta, képtelen volt megmozdulni.

Nagy levegőt vett hát a szürke kismadár és repült, repült, fel magasra a ragadozó felé, hogy majd útját állja.

Nem gondolt félelemre, nem gondolt rá, hogy baja eshet, csak ment egyenesen az ellenség elébe. Az járt az eszében, hogy ő is elengedte a piros pillangót, tán a karvaly is elengedi a sok mulatozó szárnyast.

A karvaly ugyan hamar észrevette, hogy megindult felé egy követ, és előre nevetett magában. Fente már az éles csőrét az oktalan kismadárra.

Hanem mikor az orra elé reppent a vakmerő jószág, csak megnézte magának.

– Vajon miféle szerzet vagy, hogy ide mersz jönni, velem szembe szállni? 

– Nevem nincsen, lábam remeg, csak hagyj itt minket, szépen kérlek! – kérlelte a kismadár.

A ragadozó pedig jól megnézte magának a bátor kis csőröst, és ahogy nézte, látja ám, hogy az a mellén pirosas foltot visel.

– Tán rokonom távolról ez a kis vörösbegyű madárka – gondolta magában, hiszen ő is rozsdás-vöröses tollakat viselt a nyaka alatt. Tett még néhány kört a bál felett, végül aztán odébb állt szó nélkül.

Hogy a kismadár kérése hatotta meg, vagy a piros tollak, azt ugyan már nem tudni, de az bizonyos, hogy azóta visel vörös foltot magán a vörösbegy, és hogy azóta sem rendezett soha aztán több mulatságot a cinke.